Visszafoglalni Erebort!

8. A rohírokról

A sárszín kavargás elsötétült körülötte, a hideget többé nem érezte. A tüdeje szét akart robbanni.

Vége. Meg fog fulladni.

Ahogy a gondolat, a halálé, bevillant az agyába, vasmarok ragadta meg a karját. Rántott rajta egyet és Solt többé már nem dobálta az áramlat, csak húzta vissza. De a derekára most erős kar fonódott, s a következő pillanatban fény és levegő csapódott az arcába. Egyszerre kellett mélyeket lélegeznie és köhögnie, öklendeznie. Szédült, a torka kapart, a tüdeje sajgott és sípolt – de határozottan életben volt, s a folyó végre eleresztette.

A valaki, aki megmentette, a partra vonszolta őt, s hagyta, hogy a sárba rogyjon. Sol négykézláb reszketett, próbálta kiköpködni a nyelve alól az iszap ízét, s várta, hogy kitisztuljon a látása.

– Iklif mê lakhûna!

Sol felhunyorgott az előtte tornyosuló alakra: az egy csurom vizes és borzasztóan dühös Dwalin volt.

– Elment az eszed, ostoba lány! – vicsorogta a törp, s ismét megragadta Sol karját, hogy felrángassa. – Talpra! Szedd össze magad!

– Bö-Bögöly – nyögte a lány, miközben igyekezett megállni a lábain – Vissza...

– Vissza a többiekhez – dörrent rá Dwalin, s mostanra nyilván belátta, hogy Sol térdei túlságosan remegnek ahhoz, hogy a lány egy lépést is képes legyen egyedül megtenni, mert cseppet sem finoman a hóna alá nyúlt, hogy megtartsa, s úgy kezdte cibálni, el a folyótól. – Az az átkozott póni már messze jár. Az élelmünk nagy részevel együtt.

Sol erre szégyen ide vagy oda, de elsírta magát. Dwalin a nyöszörgését meghallva vetett rá egy sötét oldalpillantást és érthetetlenül morgott valamit.

– Elég már – mondta néhány botladozós lépés után. – Nem foglak cipelni.

Sol beharapta az ajkát, és némán könnyezett tovább, de minden erejét összeszedte, hogy csillapítsa a lábai remegését, s mire kitisztult előtte a futva közeledő Bilbó képe, Dwalin már csak a biztonság kedvéért fogta a karját.

– Solveig! Jól vagy? – zihálta a hobbit, s az arcán tükröződő borzalom alapján Sol pontosan el tudta képzelni, hogyan festhet.

A lány bólintott, bár az őszinte válasz a „nem" lett volna.

– Hála az égnek! – Bilbó ideges léptekkel indult meg mellettük a parton összeverődött társaság felé. – Fili és Kili is épségben vannak, legalábbis...

De mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot, Thorin bukkant fel, félretolva Norit és Dorit.

– Te! – A hangja remegett az indulattól, a hajából fröcskölt a víz, ahogy Sol elé trappolt. – Te!

Dwalin elengedte a lány karját és elhúzódott mellőle. A többi törp Thorin mögött gyülekezett, s Solt a siralmas helyzete ellenére valamiféle halvány megkönnyebbülés öntötte el, mikor megpillantotta Kilit, és az Óin támogatta Filit. Mindketten sápadtak voltak és elgyötörtek, de nem látszott rajtuk sérülés.

– Mit képzeltél? – Thorin olyan közel állt meg Solhoz, hogy a lány hátrahőkölt, s kis híján egyensúlyát veszítve hanyattesett. – Mire volt ez jó?

– Én csak – kezdte a lány, de a szavai elhaltak, a tüdeje szorított. – Csak... Bögöly.

– Fili és Kili majdnem megfulladtak – harsogta a Hegymély Királya. – És te egy ló miatt magad is a folyónak mész, hogy aztán meg kelljen menteni! Dwalinra itt lett volna szükség, de rajtad kellett segítenie, rajtad, aki szükségtelenül sodortad magad életveszélybe! Érted, mit mondok, Solveig?