Ahol újra találkoztunk!

9.rész

Az este hihetetlenül gyorsan elrepült és már azon kaptam magamat, hogy ismét a Dani autójában ülünk haladva a kivilágított négysávos főúton hazafelé. Már csendben ültünk egy ideje és bár nekem mindig van mit mondanom, most valahogy élveztem ezt a kellemesen nyugodt csendet ami ránk telepedett. Csak néztem ki az ablakon, néha-néha oldalra pillantva Danira. Mikor hirtelen felcsendült a rádióból az egyik kedvenc számom és azonnal énekelni kezdtem. Először kicsit bátortalanul ugyan, de miután a volt osztálytársam vidáman rám mosolygott már bátrabban és erőteljesebben énekeltem a zeneszámot. Ami nem volt más mint a Train- Hey című dala.

Az egész dal alatt az járt a fejemben mennyire hiányzott ez a srác és teljesen megbízhatok benne. Támogat és elfogad. Persze a családom és a barátaim szintén, ugyanilyen fontos tagjai az életemnek. Viszont Dani volt az a személy akivel azt éreztem, akár az egész életemet is le tudnám élni. Mindent tudott rólam, minden kis apróságot, sebet. Ismert és megértett engem.

A férfi lassan lefékezett a lépcsőház bejárata előtt és leparkolva, kiszállt majd engem is kisegít az autóból.

- Nagyon jól énekelsz. Tényleg. - jegyzi meg kedvesen.

- Köszönöm. - köszönöm meg lesütve a szememet, mert éreztem ahogy elpirulok. Bár ez a sötétben nem igazán látszott. - Tényleg így gondolod?

- Először is úgy gondolom, hogy ennyi év után már félre tehetnéd az önbizalomhiányodat. Másodszor pedig tudod...- nyújtja felé a kisujját. - Mindig csak őszintén.

- Tudom, igazad van. - mondom egyetértőn és ahogy a kisujjaink összekulcsolódnak felidéződnek bennem a régi iskolás emlékek.

Hihetetlen, hogy még emlékszik erre a kézfogásra. Akkor találtuk ki ezt a kis jelet ( vagyis leginkább Dani) amikor volt egy időszak az életemben általános végén gimi elején, hogy sokszor azon kaptam magamat, bizony füllentek. Nem mondok igazat. Nem voltak nagy hazugságok, sosem használtam ki, bántottam meg vagy vertem át másokat. Inkább többször kiszíneztem dolgokat. Kiszíneztem a valóságot az ábrándjaimmal amik nagyon szerettem volna ha megtörténnek és úgy meséltem megtörtént, ami valójában nem is. Akkor azt hittem az életem nem elég izgalmas, ha nem színezem ki valamivel akkor az emberek unalmasnak tartják majd. És ugyan nem mindig, nem mindenkinek, de füllentettem. Egyedül Daninak öntöttem ki a szívemet egy alkalommal mikor elegem lett magamból, hogy ezt csinálom. Dani végighallgatott, elmondta a véleményét, ami persze akkor ott nagyon fájt, de tudtam...igaza van. Szóval megfogadtam a tanácsát és egy fél évbe telt, de leszoktam erről a rossz szokásomról. Talán az segített a legjobban, hogy mikor elmondtam neki, a fiú nem erősített meg abban, valami baj van velem. Inkább másik oldalról közelítette meg a problémát. Kitalált egy kézfogást amit mindennap használtunk mikor találkoztunk és mikor elköszöntünk egymástól. Ő ismert a legjobban és pontosan tudta mikor hazudok és mikor nem. Így mindig emlékeztetve arra, hogy az életem éppen elég értékes és nem kell kiszíneznem, hogy az legyen. Ő vett rá arra, hogy a szüleimnek is beszéljek a problémámról akik azt mondták büszkék rám, hogy leküzdöttem ezt. Nagyon szerettem őket és nem akartam, hogy emiatt megromoljon a kapcsolatunk. Viszont ha nem lett volna Dani nem tudom lett e volna bátorságom elmondani nekik az igazat. Dani azt mondta szerinte nélküle is meg tudtam volna küzdeni ezzel és ő csak rásegített egy kicsit. Én akkor is nagyon hálás voltam neki ezért.

- Egyébként... - köszörüli meg a torkát, miközben a lépcsőház bejáratához lépünk. - Észrevettem, hogy szinte csak angolul beszélsz mindenhol. Hogy hogy?

- Igazából, még csak most jöttem ki és bár már otthon is elkezdtem tanulni a nyelvet mielőtt kijöttem...- kezdek bele.- Nem úgy haladok, ahogy azt szeretném.

- Ne már Zsó! Menni fog! Csak bátorság kell, hogy megszólalj!- mondja Dani biztatón.- Szerinted én, hogy éreztem magam mikor leszerződtem a csapatba? A spanyol egyáltalán nem szerepelt a terveim között. Aztán kijöttem és fél év alatt már teljesen jól megértettem magam. Neked is menni fog! A német után már gyerekjáték.

- Köszi, remélem. - felelem kissé bizonytalanul.

- Ha szeretnéd én ismerek valakit aki tudna segíteni neked, hogy könnyebb legyen.- mondja sejtelmes mosollyal a arcán.

- Tényleg? Ki az?- kérdezem izgatottan.

- Itt áll előtted. - feleli vigyorogva.

- Várj... te most komolyan azt mondod nekem segítesz megtanulni spanyolul? - kérdezem vidáman.

- Rajtam kívül nem látok mást a környezetedben aki szívesen segítene neked ebben. -feleli mosolyogva. 

- Szerintem csak álmodok. - ingatom meg a fejem.

- Ne túlozz azért ennyire nem vagyok önző. - mondja viccesen a szívéhez kapva a kezét. - És igen, örömmel segítek.

Szavaitól egy pillanat alatt jóleső melegség járja át a testemet.

- Megölelhetlek? - kérdezem megilletődve.

- Persze. - tárja ki a kezét és szorosan egymás karjába simulva állunk az ajtó előtt lévő utcai lápba fényében.

 A romantikus pillanatunkat viszont egy néni zavarja meg aki szeretett volna kijönni a lépcsőházból a kutyájával. A néni megköszörüli a torkát, mi pedig gyorsan felé kapjuk a fejünket.

- Elnézést.- mondjuk egyszerre és odébb lépünk, hogy el tudjon menni mellettünk.

 Miután elengedtük az idős hölgyet, egymásra nézve  hangosan felnevetünk a helyzeten.

- Hát akkor... jó éjt Zsófi!- mondja Dani és zavartan beletúr a hajába.

- Jó éjt Dani!- mondom én is és elköszönés képpen még egyszer megöleljük egymást.

Megvártam még elmegy az autójával és felsétálva a harmadikra belépek a lakásba. Ahol becsukva az ajtónak dőlök és vigyorogva felsóhajtok.