Konfetti (Minsung)

tenth

*minhoe's pov*

Jisung hirtelen alám került. Nem értettem miért, de tetszett a helyzet. Az alattam fekvõ szemeibe néztem. Mégjobban bejött a dolog, ahogy láttam a zavarban lévõ, megszeppent ártatlannak tûnõ srác döbbent pillantását.

-Öhm...- nyelt egy nagyot Han. Csak vártam, hogy mit tervez mondani. Viszont szavak helyett inkább a tetteket választotta. Megpróbált kicsit mocorogni, jelezve nekem, hogy ki szeretne szabadulni. Lassan elengedtem a kezeit és inkább átraktam az enyémeket a kanapéra, a feje mellé, majd utoljára végig néztem rajta. Leszálltam a csípõjérõl és megvártam, míg összeszedi magát és kicsit messzebb tõlem újra helyet foglal a kanapén.

- Sose kezdj ki egy testõrrel. -mosolyogtam rá. Ez után következett a pár perces kínos csend, amit Jisung anyukája tört meg.

- Drágáim, lassan nyitom a boltot, szóval ha nem szeretnétek, hogy lerohanjanak titeket, akkor jobb ha leléptek.- nézett ránk kedvesen.

- Rendben... - állt fel Han és odasétált hozzá majd egy szoros ölelésbe vonta õt. - Nagyon finom volt az ebéd, köszönjük - nyomott egy puszit anyukája arcára, aki ettõl még jobban elmosolyodott.

- Gyere ide te is!- mutatott felém, majd esélyem sem volt menekülni, engem is bele vont a családi ölelésbe. Közben a tekintetem találkozott Jisungéval. Hálát láttam a szemeiben és most egyikünk sem kapta el a fejét, csak mosolyogva néztünk egymásra, miközben az anyukája épp a bordáinkat akarta beljebb nyomni.

Miután szabadultunk a kezei közül én is mégegyszer köszönetet mondtam a kedves fogadtatásért, majd elhagytuk az éttermet. Han írt a fuvarozónknak, hogy jöhet értünk. Amíg vártunk kicsit félre húzódtunk egy ház takarásába, mert Jisung mégis csak egy híresség. Nem nagyon beszéltünk egymáshoz, most mégsem volt kínos a csend. Jól esett csak egymás mellett állni, és figyelni, ahogy a világ halad körülöttünk.

Nagyjából egy húsz perc múlva megérkezett a fekete autó, amibe be is szálltunk. Jisung kapott egy telefon hívást, ami látszólag fontos volt, így én csak bámultam ki az ablakon. Már sötét volt, a telefonomra pillantottam és csak most tûnt fel, hogy mennyi is az idõ. Hét órakór indultunk el és most fél tizenegy van. Hihetetlenül gyorsan elrepült ez a pár óra Hannal. Óvatosan felé fordultam. Hátra dõlve magyarázott a telefonba. Néha be-be csukta a szemét, hogy felidézze a dolgokat, amiket mondani szeretett volna. Az üres kezével hátra söpörte a rakoncátlan, szemébe lógó tincseit, aztán hirtelen rám pillantott én pedig ijedten elkaptam a fejem. Az ablak tükrözõdésében, láttam, ahogy meglepetten elmosolyodott. Én pedig újra erõsen az ablakon kívülre koncentráltam. Észrevettem, ahogy a lámpák fénye alatt lassan esõcseppek, jelennek, meg, majd az ablakon is és egyre hevesebben váltogatják egymást.

Nekem valahogy mindig is tetszett az esõ. Fõleg a sötétben. Volt egy különös megnyugtató hatása.

- Rendben, köszönöm, hogy felhívtak. Viszont hallásra... - rakta le Han a telefont.

- Lee Know... - mondta a nevemet én pedig hirtelen felé fordultam. Õ közelebb hajolt hozzám. - Messze laksz a JYP épülettõl?- kérdezte.

- Nem igazán, húsz perc séta maximum. - válaszoltam kerülve a szemkontaktust.

- Ha szeretnéd, akkor hazavihetünk.-

- Oh, nem kell, köszönöm. Szeretem az esõt.- néztem rá mosolyogva.

- Biztos? Mostmár kicsit hideg van az esõbe sétálgatáshoz... -nézett rám komolyan.

- Csak nem aggódsz értem? - hajoltam én is közelebb hozzá.

- Hidd el egy tüdõgyulladás nem állna jól neked.- válaszolt határozottan. Közben megérkeztünk.

- Nekem minden jól áll. - mondtam magabiztosan.

- Majd kiderül... - válaszolt Han egy kicsit perverz mosollyal, majd kiszállt az autóból. Én is követtem a példáját. Elindult be az épületbe. - El ne menj!!- nézett hátra rám, majd eltûnt az ajtó mögött. Amíg vártam rá födél alá álltam. Nem sokkal késõbb megjelent egy JYP feliratos esernyõvel és egy kabáttal.