Halálos ítélet

Chapter 37

NINETTE

sogno e realtà
álom és valóság

A napok összemosódnak.

Néha a nappalok és az éjszakák is.

Mintha egy párhuzamos világba kerültem volna, ahol nem is én irányítom a testem, hanem csak külső szemlélője lennék az életemnek.

Felkelek valamikor. Nem tudom besaccolni a napszakot. Talán reggel van, talán dél is elmúlt, de az is lehet, hogy már bőven késő délután.

Fogat mosok. Letusolok. Lemegyek kávéért, de egy falatot sem bírok leküzdeni a torkomon. Kezelésre kellett volna mennem, jelezte a telefonomon az emlékeztető, de végül nem szóltam senkinek, hogy vigyen el.

Azon gondolkozom, hogy baszódhatott el ennyire minden. Rá sem bírok nézni Aishára. Őt okolom. Ha Aisha nem bassza el... ha csak egy percig higgadtan gondolkozott volna, ahogy Nino kérte... ám tisztában vagyok vele, hogy csak bűnbakot keresek.

Tetszik neki a férjem. Világos. Összeállt a kép, volt időm átgondolni. Azt szeretném, ha elmenne. Ha nem lenne már itt, amikor Nicola hazajön. Tudom, hogy csak a harag és a kétségbeesés beszél belőlem, és talán végig kellene hallgatnom az ő sztoriját is. Az éremnek mindig két oldala van, de jelenleg képtelen vagyok higgadt fejjel gondolkozni.

Össze vagyok zavarodva.

Hiányzik Nicola. Nagyon. Ledermesztett a félelem, hogy esetleg elveszíthetem.

Csak akkor nyugszom meg egy kicsit, ha Ninóval vagyok. Csak akkor tudok elaludni esténként, ha átölel. Olyankor biztonságban érzem magam. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen azt érzem, hogy jó helyen vagyok.

Ez a második dolog, ami rohadtul kiakaszt Nicola állapota után. Aztán jön a bűntudat, de mégis minden este bekopogtam azon az istenverte ajtón, mert úgy éreztem máskülönben nem kapok levegőt. Sosem küldött el. Minden áldott éjjel ugyanúgy ölelt át, pedig tudom, hogy minden porcikája tiltakozott ellene. Mert nem helyes.

Tudom, hogy nem szabadna így éreznem iránta, de mégis annyira jó, amikor vele vagyok. Amikor magához húz és átölel úgy érzem, mintha egy külön világot teremtenénk magunknak, ahova nem hatolhat be a külvilág. Ahol nem létezik jó vagy rossz, helyes és helytelen. Csak mi vagyunk. Érzem minden rezdülését, minden szívdobbanást, ami éppen olyan heves minden alkalommal, mint a sajátom.

Olyan mintha a szívem két részre szakadt volna. Az egyik Nicolánál pihen, csak arra várva, hogy újra együtt lehessünk, míg a másik Ninónál van, ami életben tart. Csakhogy fogalmam sincs, hogy fogom újra összilleszteni ezt a két darabot.

A mai nap viszont más.

Nicola látogatható és egyúttal ma van Nino szülinapja is. Csokitortát fogok sütni.

- Megfogod egy kicsit? - nyomja Lina a kezembe Inessát, ameddig elkészíti a tápszert.

Kemény estéken van túl, Nessa nem sok éjszakát aludt eddig végig, így ebből kifolyólag Lina sem.

- Hogy bírod? - ringatom az ölemben a kislányt. - Tudod, szívesen felkelek visszaaltatni a kicsit, hogy végig tudj aludni legalább pár éjszakát.

- Tudom, de megvan a magad baja - mosolyog rám. - Fárasztó, de nem cserélném el semmiért - rázza össze a cumisüveget. - Te hogy vagy?

Megvonom a vállam.

- Igyekszem túlélni.

- Nem jársz el a kezeléseidre - húzza fel a szemöldökét. - Nem hagyhatod el magad ennyire. Fontos, hogy Nicola meggyógyuljon, de az is, hogy te rendben legyél. Mikor van a következő időpontod?