Halálos ítélet

Chapter 38

NICOLA
2 évvel ezelőtt

le ombre scure del passato
a múlt sötét árnyai

Hason fekszem, a karom lelóg az ágy széléről. Ha nem kelek fel sürgősen, tutira telibehányom a párnát.

Utálom ezeket a reggeleket. Amikor előző este annyira szétcsúszok, hogy fogalmam sincs hol vagyok vagy éppen ki fekhet mellettem. Utálok magyarázkodni és csalódást okozni. Persze csak magamnak köszönhetem.

Próbálok a legkevesebb erőfeszítést téve a hátamra fordulni. Bánt a napfény és a gyomrom már egészen a torkomig felkúszott. Próbálom összeszámolni hányszor történt már ez meg ezen a héten. Úgy háromszor biztosan, ami egészen jó arány lenne. Csak éppen csütörtök van.

- Jó reggelt - mormogja mellettem a lány, miközben a mellkasomnak simul.

- Neked is - Arra se emlékszem, hogy néz ki, te jó ég. A szememet pedig még nem bírom kinyitni, mert széthasad a fejem. - Hány óra van?

- Elmúlt már dél is - kuncogja, majd végigcsókolja a nyakamat. - Kérsz késői reggelit?

Elmúlt dél. Csütörtök. Valami fontos dolog. Egykor. Basszameg!

- Nem, köszi - rúgom le magamról a takarót. - Mennem kell, különben... megölnek.

- Húha, ezt nagyon komolyan mondtad - nevet fel a lány. - Elkésel melóból?

- Aha, olyasmi - rántom fel magamra a farmert. A lány gyönyörű. Legalább az ízlésem nem baszódott el. Ha már minden más igen. - Őő... segítenél, hol van a pólóm?

- Valószínűleg a lépcsőn megtalálod - vigyorodik el. - A kabátoddal és a cipőddel együtt.

- Csodás, köszi - kapom fel a telefonom a szőnyegről. 17 nem fogadott hívás a bátyámtól. Baszki!

A lány magára csavarja a takarót, miközben követ lépcsőfokról-lépcsőfokra a bejárati ajtó felé.

- Találkozunk még? - simítja a vállamra a kezét. Éppen egy lábon egyensúlyozok, hogy felhúzzam a cipőm, de a stabilitásom eléggé megkérdőjelezhető jelenleg.

- Figyelj... - sóhajtok fel. - Nem fogok neked kamuzni, valószínűleg soha többet nem látsz, de jól éreztem magam veled, nem te vagy a probléma. Jobban jársz nélkülem, hidd el.

Várom a szokásos kiborulást, de ezúttal elmarad. Amiért felettébb hálás is vagyok, mivel a fejem tutira nem bírna el egy ordibálást.

- Sejtettem - biccent a lány. - Ha meggondolnád magad, beírtam a számomat a telódba.

Nem merem megkérdezni, milyen néven keressem a névjegyzékben és nem ígérem meg, hogy átgondolom. Inkább sietősen lelépek, miközben a telefon már a fülemen van.

- Rea, gyere értem! - szólok bele, miközben körbenézek az utcán.

- Hol vagy? - sóhajt a férfi a túlvégen.

- Hát... mittudomén. Vannak házak és fák - mondom tanácstalanul. - Átküldöm a koordinátákat, csak siess!

- A bátyád baszottul ideges, Nicola.

- Sejtem. Éppen ezért siess! - nyomom ki a telefont.

Rekordidő alatt érünk haza. Rea már hozzászokott ehhez, szóval nem kezd el prédikálni a viselkedésem helytelenségéről, de azt azért nem kockáztatja meg, hogy velem együtt lépje át a küszöböt. Elvileg én vagyok a főnöke, de én inkább amolyan barát-féleségnek tartom. Ő legalább megért engem.