Halálos ítélet

Chapter 40

NINETTE

il perdono genera
perdono
a megbocsátás
megbocsátást szül

Nagy levegőt veszek mielőtt befordulnék a sarkon Nicola kórterme felé.

A torkomban a gombóc alig akar szűnni. Rea csendben lépdel mögöttem. Elkísért a kezelésre. Ninónak is szólhattam volna, de pár napja újfent elkerülöm. Nem tudom, hányszor játsszuk még ezt el. Lefutott körök ezek és sosem haladunk előre egy centit sem. Persze nincs is merre. A legutóbbi incidensnek már megint meg sem szabadott volna történnie.

Legszívesebben a fejemet verném a falba, hogy hogyan voltam képes ekkora ostobaságot művelni. Én sosem voltam ilyen. Általában engem csaltak meg, én még soha nem léptem félre. Sokkal rosszabb érzés ez most, mintha én lettem volna a megcsalt fél. Akkor is, ha a kialakult helyzetünk nem mindennapi. Nekem kellene észnél lennem.

Minden erőmet összeszedve lépem át a küszöböt. Nicola unottan nyomogatja a távirányítót, majd mikor észrevesz elmosolyodik.

- Hogy vagy? - kérdezem, miközben lepakolok az asztalra.

- Jobban. Most már.- villantja rám fehér fogsorát. - Te viszont nyúzottnak tűnsz.

- Szarul aludtam - vonom meg a vállam. Ja. Meg mardos a bűntudat. Csak a szokásos. - Hoztam neked tiszta ruhákat meg kaját.

- Király, köszi - biccent, én pedig elkezdek bepakolni a hűtőbe. - Volt bent nálam a barátnőd tegnap, miután elmentél.

- Aisha?! - lemerevedek egy pillanatra. Ezt az apró infót elhallgatta előlem, habár nem hibáztatom. Én vagyok az, aki levegőnek nézi. Fel sem tűnt, hogy nincs otthon.

- Aha - követi a lépteimet a szemével, miközben odasétálok hozzá és a kezébe nyomok egy üveg mangós löttyöt. Szerintem szörnyű íze van, de tudom, hogy imádja. - Ez a kedvencem.

- Tudom - mosolygok rá. - Mit akart Aisha?

Nicola arrébb húzódik az ágyon, így kényelmesen elhelyezkedem vele szemben törökülésben, miután lerúgtam a cipőmet. Arra gondolok, vajon Aisha pont ugyanígy ült-e ezen az ágyon tegnap?

- Bocsánatot kért - csavarja le a kupakot a műanyagpalackról. - Azért, mert miatta lőttek le, de mondtam neki, hogy nem gáz, amúgy sem emlékszem.

- Igen, így volt - préselem ki a szavakat magamból, miközben a takarót csesztetem az ujjaim között.

- Haragszol rá.

Inkbább kijelenti, mint kérdezi ezt. Megvonom a vállam. Mindig is csodáltam Nicolát azért, amiért olyan lazán kezeli a dolgokat. Ez a legfőbb különbség közte és a báttya között. Ez megváltozott, amikor házasok lettünk. Elkezdett felelősséggel viseltetni irántam és mint ismeretes, azokon a rossz dolgokon már kevésbé lendült túl olyan hamar, amik engem is érintettek. Ez a férfi viszont most újra azokat a személyiségjegyeket produkálja, akivel legelőször találkoztam.

Akaratlanul is felötlik bennem, hogy miattam változott meg. Vagy csak a szerelem kifordít minket önmagunkból.

- Azért haragszol rá, mert miatta sérültem meg? - feszegeti tovább a témát.

- Igen.

Többek között.

- Mert fontos voltam neked?

- Igen - pillantok rá. - Most is az vagy.

A jelen helyzetben úgy hatnak a szavaim, amikor kimondom őket, mintha káromkodnék. Ő persze ezt nem tudja, de legszívesebben arcon köpném saját magam. Amit mondok az igaz, hisz tudom és érzem, de a tetteim fényében...