Kirakó

1. Visszaszámlálás

Shikamaru akarta úgy, hogy a szertartás késő délután legyen, de ő maga sem tudta megmagyarázni, miért. Talán azért, mert a szikrázó napsütés tiszteletlennek tűnt volna – de az is lehet, hogy szeretett volna eltűnni a többiek tekintete elől, az pedig könnyebb volt a lemenő nap fényében.

Sokan voltak, sokkal többen, mint amennyi emberrel szerette volna körülvenni magát. Ő maga nem hívott senkit, mégsem lepődött meg igazán azon, hogy szép lassan valódi tömeg gyűlt össze mellettük. Kollégák, ismerősök, barátok. Emberek, akik ott akartak lenni velük, még akkor is, amikor Shikamaru nem vágyott a társaságukra.

Még az is felmerült benne, hogy a jelenlévők nagy része jóval szívesebben van ott, mint ő maga. Nem akart ott lenni, nem akart részt venni a szertartáson, de nem volt már gyerek, nem volt választása.

Hiába volt meleg nyári délután, ahogy ott álltak ketten egymás mellett, néhány lépéssel mindenki más előtt, Shikamaru fázott. Talán azért, mert nem aludt eleget.

Már hetek óta csak éberen feküdt éjszakánként, hol a plafont bámulta, hol a sötét eget az ablakon át. Furcsa, addig ismeretlen szorongással számolta vissza a napokat, órákat, perceket, miközben hallgatta Temari halk légzését. Néha egy ütem mintha kimaradt volna, és olyankor Shikamaru megfeszült, és percekig képtelen volt felengedni.

Minden alkalommal, amikor a légzés ritmusa megtört valamiért, azt hitte, vége a visszaszámlálásnak. Rettegett tőle, de az utolsó hetekben néha már várta is egy kicsit. Amikor aztán elfogytak a másodpercek, hirtelen olyan volt, mintha ő maga sem kapott volna többet levegőt.

A szabadban voltak, az emberek sokasága mégis ugyanolyan fojtogató volt, mint az a reggel, amikor Temari meghalt. Shikamaru jobban szerette volna közönség nélkül eltemetni a feleségét, de nem tehette meg. Temari megérdemelte, hogy leróják a tiszteletüket előtte azok, akiknek fontos volt, és úgy tűnt, ilyen emberből megszámlálhatatlanul sok volt. Szép számmal érkeztek Sunából is, még olyanok is, akiket Shikamaru egyáltalán nem ismert.

Hallotta, hogy a szertartásvezető beszélt, néha még el is csípett egy-egy szót, időnként egész gondolatokat, de fel nem fogott belőle semmit. Érezte, hogy libabőrös a karja az ing fekete anyaga alatt, érezte a virágok illatát, hallotta a halk motozást maga mellől, ahogy Shikadai egyik lábáról a másikra állt. Ott volt, jelen volt, érzékelte a külvilágot, valahogy mégis távol maradt.

Pontosan meg tudta mondani, mennyi ideig tartott a temetés, mert minden egyes eltelt perccel tisztában volt. Talán azért, mert az idő múlására figyelt, és megszokásból számolt. Talán azért, mert csak akkor lett könnyebb levegőt venni, amikor a köréjük gyűlt emberek szétszéledtek.

Továbbra sem akart ott lenni. Az, amit most elástak, már nem ő volt. Már nem Temari, csak valami, ami valamikor a testét alkotta, most pedig nem volt több némi hamunál, amit az egyszerű urnába szórtak, hogy maradjon valami utána. Nem belőle, utána. Nekik, akik még éltek.

Azt mondják, a temetések és a temetők az élőkért vannak. Shikamaru biztos volt abban, hogy az ő esetében ez a megállapítás nem volt helytálló. Ő nem akart egy sírkőnél térdepelni, neki nem volt szüksége erre a helyre.

De akármennyire szeretett is volna máshol lenni – bárhol máshol –, nem mozdult. Mert akármit mondtak is az emberek az élők és holtak kapcsolatáról és a temetők közvetítő szerepéről, az nem érdekelte. Nem érdekelte valójában a fián kívül semmi, márpedig Shikadai úgy állt mellette, mint akinek földbe gyökerezett a lába. És ha ő maradni akart, Shikamaru nem hagyta ott.

Túl sokáig szorult második helyre, túl sokáig kellett lábujjhegyen járnia otthon, most itt volt az ideje, hogy ő kerüljön a középpontba. Shikamaru kétségbeesetten akarta, hogy a fiának legyen még szüksége rá, mert nem volt biztos abban, hogy képes lesz újra megtanulni lélegezni, ha nincs, akiért megérné.