Kirakó

4. Árulás

Shikadai talán még sosem tűnt ennyire távolinak. Egyébként is hajlamos volt csúsztatni, füllenteni, sőt, néha egyenesen hazudott, de Inojin már ismerte őt annyira, hogy tudja, mikor nem volt őszinte vele.

Ez most mégis más volt. Shikadai mindig azt mondta, jól van, akárhányszor kérdezte meg tőle, hogy érzi magát (mert az anyja szerint időnként illett így tenni, akkor is, ha a válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy ő magától rá sem kérdezett volna). Ez a hazugság más volt, mint minden más, amihez Inojin hozzászokott a többiektől.

Chocho nem mondta el nekik, ha valamelyik fiú tetszett neki, és füllentett arról, hogy már ebédelt, hátha így kap még egy kis ennivalót tőlük. Shikadai nem mondta el, ha rosszat álmodott, és hazudott... gyakorlatilag bármiről, amiről nem szégyellt. Mások talán nem így ítélték volna meg, de Inojin úgy érezte, a csapattársai (és úgy általában mindenki más is) messze többet mismásoltak, mint ami normális lett volna. Nem csak neki, hanem saját maguknak is.

De ők hárman egy dologban mindig őszinték voltak: azt soha nem hallgatták el egymás elől, ha valami baj volt. Ha fájt valami, ha bántotta őket valami, ha a dolgok nem mentek úgy, ahogyan kellett volna. Ez Inojint mindig megnyugvással töltötte el, mert tudta, hogy a legfontosabb dolgokban számíthatott a barátaira.

És most mégis elárulva érezte magát, mert egyszerűen csak tudta, hogy Shikadai hazudott neki. Talán saját magának is, de ez nem mentette fel őt. Na jó, nem egészen mentette fel. Talán egy kis megértés járt azoknak, akik a saját érzéseikkel sem voltak tisztában. De csak egy egészen kicsi.

Amikor az apukája meghalt, még nem voltak hivatalosan csapattársak, de Inojin már akkor is végig őszinte volt a barátaival. Válaszolt a kérdéseikre, hagyta nekik, hogy a maguk módján segítsenek (akkor is, ha Inojinnek végül valójában nem segített semmi), és elmondta, milyen gondolatok kavarogtak benne. Azt gondolta, ilyenkor ez volt a normális. Mert kérdeztek. Törődtek.

És baromira igazságtalannak érezte, hogy az ő kérdései megválaszolatlanok maradtak, a törődése pedig áthatolhatatlan falakba ütközött. Mert Shikadai hazudott neki, magának és talán mindenki másnak is.

Azt mondta, jól van, de csak turkálta az ételt. Azt mondta, jól van, de alig aludt. Azt mondta, jól van, de késő estig nem akart hazamenni. Azt mondta, jól van, de folyton elbénázta a kombókat a játékban. Azt mondta, jól van, de megkönnyebbült, amikor D szintű küldetést kaptak. Azt mondta, jól van, de csendes és szétszórt volt.

Azt mondta, jól van, de elrontotta a saját technikáját.

Inojin számára nem volt újdonság a barátaival veszekedni, mert egészen gyerekkoruk óta ezt csinálták. Összekaptak azon, menjenek-e edzeni és ha igen, miért nem. Nem értettek egyet morális kérdésekben. Vitatkoztak a formációjuk kialakításán (ami azt illeti, azon nagyon sokat). Gyakorlatilag bármin összezördülhettek, de egyikük sem bánta igazán, mert tudták, hogy a végén úgyis találnak közös nevezőt.

Ez most mégis más volt.

Inojin nem szokott kiabálni, de akkor és ott úgy érezte, mintha elpattant volna valami a fejében, és nem volt ura a testének, és ami talán nagyobb baj, a szájának sem. Olyan dolgokat vágott Shikadai fejéhez, amiket talán nem illett volna gyászolónak mondani. De Inojin akkor nem azt látta, hogy a barátja elveszítette az anyukáját, hanem azt, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem veszítették el őt is.

- Hagyjátok abba! – kérte Chocho, amikor ők már szinte a szó szoros értelmében egymásnak feszültek. – Csak... ne veszekedjetek.

- Ja, szállj le rólam – morrant rá Shikadai ellenségesen. – Te is csesztél már el dolgokat, mégsem szedtük le a fejedet.

- Te nem elcsesztél valamit, hanem majdnem megöletted magad! – fakadt ki Inojin ismét. – Ha hajlandó lennél végre befejezni a hazudozást, és beismerni, hogy szarul vagy, akkor nem kellene küldetésre jönnünk, amire még nyilvánvalóan nem állsz készen.

- Ha hajlandó lennél festegetésen kívül mást is csinálni, nem számítana egy apró hiba!

Inojin keze ökölbe szorult. Shikadai még soha nem szólta le a technikáját, ahogy senki más sem. A festést az apjától tanulta, és Inojin úgy érezte, ez talán az utolsó dolog, ami még összeköti vele. De nem csak az apja miatt ragaszkodott hozzá annyira – sokkal magabiztosabban kezelte az ecsetet, mint ahogyan a klánja képességét. Nem szerette elhagyni a testét, nem szeretett mások bőrébe bújni, hiába várta tőle ezt mindenki.

Shikadai mindig azt mondta neki, hogy nem kell használnia a klánja technikáját, ha nem érzi teljesen a magáénak. Shikadai mindig kiállt mellette, együtt alakították ki a formációjukat, csak ők hárman – és mindannyiuk esetében arra építettek, amire képesek voltak. Soha nem vártak egymástól többet vagy mást.

Ezért volt olyan hangos Shikadai árulása. Ezért volt olyan fájdalmas, hogy legszívesebben megütötte volna a legjobb barátját. Talán meg is tette volna, ha Chocho nem állt volna közéjük.

- Srácok, ezek nem mi vagyunk – nézett a lány hol egyikükre, hol másikukra.

A feszültség lassan elpárolgott mindhármukból, de nem tudtak egymás szemébe nézni. Inojin úgy érezte, újfajta kétségek ébredtek fel benne, olyanok, amelyekre még gondolni is kényelmetlen volt.

Mert ha Shikadai hazudott neki a legfontosabb kérdésben, talán végig hazudott akkor is, amikor azt mondta, mindannyian úgy jók, ahogyan vannak. Elvégre azt mondta, Inojin csak festeget, és akkor fájdalmasan őszintének tűnt.