Kirakó

11. Színek

Ino hozzá volt szokva a furcsa dolgokhoz, hiszen az elmúlt húsz évben szinte naponta futott bele munka közben valami szokatlanba. Vérszomjas szörnyetegek, végtelenül kegyetlen emberek, tragikus sorsok, minden képzeletet felülmúló technikák és a halálból visszatérő elhunytak – ezek, ha nem is mindennaposnak, de elképzelhetőnek számítottak egy ninja életében. Na de Shikamaru Gemaki kártyákkal a kezében?

Naruto bezárkózott az irodájába, hogy valami szupertitkos dolgot megbeszéljen Sasukéval, így ők kapva kaptak a lehetőségen, hogy kimozdítsák a barátjukat a délután hátralévő részében. Chouji ragaszkodott hozzá, hogy először ebédeljenek – Ino már meg sem próbálta elmondani neki, hogy ő már evett –, így a csapattársuk kedvenc éttermébe ültek be. Amíg Chouji leadta a rendelését, Shikamaru elővett néhány Gemaki kártyát a zsebéből, és úgy nézegette őket, mintha azok lettek volna a következő védelmi rendszerük alapkövei.

Természetesen Ino is ismerte a játék szabályait, és elég sok kártyát látott már, mert Inojin mindig elújságolta és megmutatta, ha valami ritkaságot sikerült szereznie. Néha még játszottak is, de ezekből az alkalmakból hamar egyértelművé vált, hogy a Gemaki nem az ő korosztályuknak szólt. Ez persze nem jelentette azt, hogy a kártyagyűjtés ne lett volna jópofa, éppen csak... nem illett Shikamaruhoz.

- Shikadai megtanított a játékra – magyarázta a csapattársa, amikor észrevette Ino kérdő pillantását. Letett az asztalra néhány lapot, majd felé csúsztatta őket. – Elég bugyuta.

- Csak azért mondod, mert neked nincs benne rénszarvasos különleges kiadásod – eresztett meg egy mosolyt Ino. Nem is mosoly volt, inkább csipkelődő vigyor; olyasmi, amit az utóbbi hetekben nem igazán mert megvillantani a barátja felé, most mégis olyan természetesen jött, ahogyan Shikamaru unott szemforgatása erre válaszként.

- Az alapgondolat nem rossz mögötte – folytatta inkább a csapattársa, aztán amikor Chouji is rájuk irányította a figyelmét a pincér helyett, visszahúzta maga elé az egyik kártyát. – Ismeretterjesztő funkciója van, ez nem rossz dolog, mert sok technikával találkozhatnak játék közben. Viszont nem jól pontozzák a figurákat, ráadásul mindenki csak egyénileg használható, és ezzel rossz példát állít a gyerekek elé.

Ino az asztalra könyökölve hajolt egy kicsit közelebb, hogy alaposabban is szemügyre vegye a kipakolt lapokat. Még ennyi idő után is furcsa volt a saját arcát viszontlátni, pláne úgy, hogy a képe alatt a harci statisztikáit és képességeit elemezgették. A csapattársai kártyái mellett mégis olyan volt, mintha sehol máshol nem lehetett volna annyira a helyén, mint ott. Chouji elszánt mosollyal az arcán nézett a kamerába, Shikamaru pedig éppen nagyon koncentrált valamire, és valószínűleg észre sem vette, hogy fotózzák. És akkor ott volt ő – éppen olyan testtartásban, mintha a kamerát készült volna megcélozni a testrabló technikájával.

Éppen úgy néztek ki, ahogy mindig: mindenre készen. Talán így is volt; annyi mindennel kellett már együtt szembenézniük, hogy természetes volt, hogy összezártak. Nem számított, hogy a fenyegetés egy irreálisan erős ellenfél volt vagy épp a gyász, az ő kártyáiknak egymás mellett volt a helyük.

- Szerintem egy kicsit túlgondolod – jegyezte meg Chouji, ezzel megtörve a hosszúra nyúlt hallgatást. – Nem hiszem, hogy ez a játék oktató szándékkal készült. Ez szimplán marketing; mint az a kuponfüzet, amit az éttermi összefogás ad ki minden évben. Ott a pecséteket kell összegyűjteni minden helyen, itt meg a kártyákat. Nekik pénz, nekünk meg élmény.

Ino akaratlanul is Shikamarura pillantott, hogy lássa, mit szól ehhez a gondolathoz. A pillantásuk éppen csak egy másodpercre találkozott, aztán máris mindketten visszairányították a figyelmüket Choujira. Ez egyfajta kimondatlan szabály volt közöttük; régebben sokszor néztek össze egymás háta mögött, de ez senkinek sem esett jól, ezért inkább próbáltak mindent hármasban megvitatni.