8. Meglepetés

22 3 2
                                    

Inojin sosem gondolta, hogy élénk volna a fantáziája. Mégsem sok dologgal lehetett őt meglepni, és ha valamivel mégis sikerült, általában azon sem akadt fenn látványosan. Azokból a dolgokból is viszonylag kevés volt, amikkel az emberek meg tudták őt bántani. Arra például már régen felkészült, hogy az anyja egyszer majd újra fog házasodni. Mindenkitől azt hallotta, hogy Yamanaka Ino még a szülés után is gyönyörű maradt, és hogy a férfiak még mindig megfordultak utána az utcán.

Éppen ezért Inojin kereste magában az érzést, hogy vajon bántaná-e az, ha az anyja egyszer egy másik férfit hozna haza. Végül arra jutott, hogy ez nem az ő dolga volt, hiszen ha valamikor lesz is új pasas a képben, azt nem neki kell majd szeretnie. Az apja már meghalt, így funkcionálisan már nem volt jelen az életükben. Ez azt jelentette, hogy ha úgy adódna, volt egy szabad szék az asztaluknál. Ugyanakkor attól még, hogy már nem volt itt fizikailag, az emléke nem halványult el soha.

Egy halottnak mindig lesznek nyomai az élőkön. Többek közt Inojin maga is egyike volt ezeknek a nyomoknak; elvégre mi bizonyíthatta volna jobban a szülei összetartozását, mint a gyerekük? És onnantól kezdve, hogy ez így volt, semmilyen új férfi nem vitathatta el az apja szerepét az életükben. Inojin tehát rendben volt azzal a lehetőséggel, hogy egyszer majd férfival látja még az anyját. Tényleg, őszintén.

De arról nem volt szó, hogy Shikamaru lesz az.

Inojin talán még soha nem lepődött meg annyira, mint amikor a házuk előtt összetalálkozott a legjobb barátja apukájával, aki elég egyértelműen az ő ajtójukon lépett ki az előbb. Nagyon, mármint nagyon későn.

Köszöntek ugyan egymásnak, de Shikamaru nem nézett Inojin szemébe. Ami elég sokat elárult a helyzetről, hiszen aki nem tartott szemkontaktust, az vagy valami rosszat tett, vagy arra készült.

Még akkor sem tért teljesen magához, amikor odabent leoldotta a szandálját. Ez az egész egyszerűen olyan volt, mintha leállt volna az agya, és hiába próbált volna újraindulni. Még az is megfordult a fejében, hogy valami klán-specifikus elmebaj ütközött ki rajta az elmúlt percekben, de amikor lassan kezdett csitulni benne a döbbenet ereje, egy másik érzés lett sokkal hangsúlyosabb: a felháborodás.

- Anya!

- Inojin?

A lépések hangjából ítélve az anyja a konyhából igyekezett elé. A kezében két borospoharat tartott, amit Inojin további bizonyítékként könyvelt el. Látszólag az érkezésével sikerült meglepetést okoznia, és ez egy pillanatra ki is zökkentette őt. Talán valahogyan üzennie kellett volna, hogy hamarabb hazaér a küldetésből? Lehet, hogy az lett volna a jó megoldás, de... de akkor is!

- Láttam Shikamarut – jelentette ki a karjait összefonva a mellkasa előtt.

Az anyja csak felvonta a szemöldökét, és cseppet sem tűnt bűnbánónak. Még azokat a borospoharakat is olyan hanyagul fogta, mintha teljesen természetes lett volna, hogy a kezében tartja őket.

- Miért pont őt? – kérdezte Inojin. – Ez... ez fúj!

- Mármint Shikamaru? Miért lenne ő... fúj? – pislogott rá az anyja most igazán meglepetten.

- Ez olyan, mintha Shikadai meg én csókolóznánk. Mintha... mintha a testvéreddel csinálnád. Anya! A világ összes pasasa közül miért pont ő?

A beszélgetés során most először megértés csillant a jól ismert szemekben, aztán az anyja arcára egy elnéző mosoly ült ki. Az a fajta bosszantó mosoly volt ez, amivel Inojin nem tudott mit kezdeni, mert ez azt üzente neki, hogy valamit nagyon félreértett. És ő utált félreérteni dolgokat. Annyira sokszor fordult már elő vele, és a barátai sem segítettek rajta, csak mismásoltak újra meg újra.

- Kicsim, Shikamaru azért jött át, mert nem érezte jól magát egyedül.

- Hát elég hamar túllépett Temarin – morogta Inojin továbbra is morcosan, de már nem volt annyira biztos a dolgában.

- Nem, nem. Ne aggódj – lépett hozzá közelebb az anyukája, és üdvözlésül (vagy talán megnyugtatásul) átölelte őt. A poharak a háta mögött összekoccantak egy kicsit. – Nem történt közöttünk semmi olyan, ami ne történhetne meg közötted és a srácok között.

Inojin egy pillanatra elborzadt a gondolatra, hogy meg kellene csókolnia Chochót vagy Shikadai-t. Ó, fúj. Soha nem volt testvére, és nem is kifejezetten vágyott rá, de mégis mindig úgy képzelte, a testvérek olyanok, mint a csapattársai. Néha bosszantották őt, de gondolkodás nélkül megtett volna értük bármit. Kivéve a csókolózást. Azt nem.

- Úgy értem – kuncogott az anyja, aki a jelek szerint pontosan tudta, mi járt a fejében –, Shikamaru csak átjött meginni egy pohár bort és beszélgetni.

- És... nem romantikus dolgokról beszéltetek? – kérdezte Inojin még mindig gyanakodva.

- Nem. Arról beszélgettünk, hogyan lehetne segíteni Shikadai-nak. Shikamarut zavarja, hogy nem találja hozzá az utat, és erre próbáltunk együtt megoldást találni. A konyhában. Tisztességes távolságban egymástól.

Inojin lassan bólintott. Nem volt oka kételkedni abban, amit az anyukája mondott neki, mert ő nem szokott hazudni. Ő talán mindenkinél jobban tudta, mennyire fontos volt az őszinteség, pláne fontos kérdésekben.

- Akkor nem akarod felcsípni Shikamarut?

- Nem – biztosította őt az anyja. – De megígérem, hogy te leszel az első, akinek szólok, ha ez változna. 

KirakóWhere stories live. Discover now