Kirakó

15. Tabu

Shikadai nem tudta eldönteni, hogy élete legjobb vagy épp legrosszabb döntése volt, hogy megtanította az apját Gemakizni. Szerette, hogy a feszült, néma estéket szépen lassan felváltották az oldottabb pillanatok, és bár nem kizárólag kártyáztak, ez is beépült a mindennapjaikba. Az apjában viszont kemény ellenfélre akadt, mert szinte lehetetlen volt őt legyőzni.

Másrészt viszont ott volt az a bosszantó apróság, hogy általában több időt töltöttek a kártyák elemzésével, mint a tényleges játékkal. Shikadai azt gondolta, elég jól ismerte a lapjait, de rá kellett jönnie, hogy tévedett; rengeteg olyan dologra derült fény a beszélgetéseik során, ami fölött addig egész egyszerűen elsiklott. Volt, hogy egy karakterrel mindig csak szimplán támadott a közepesen magas pontszáma miatt, de a különleges képességét soha nem használta, mert első ránézésre nem tűnt erősnek, pedig valójában az volt. Máskor az apja rámutatott egyes lapok olyan gyengeségeire, amelyeket addig észre sem vett.

A játék átalakult valami mássá; fel sem tűnt neki, hogy elkezdett tényleg gondolkozni azon, hogyan próbálja meg legyőzni az ellenfeleit. A többiekkel szemben látványos előnyre tett szert (amin Boruto fel is háborodott), de az apját továbbra sem tudta kicselezni. Ez egyszerre bosszantotta és motiválta. Amikor shougiztak, sosem érezte azt, hogy lenne esélye a győzelemre, hiszen az nem az ő játéka volt, a Gemaki viszont igen. Éppen ezért minden figyelmét arra irányította, hogy ott próbáljon meg felülkerekedni.

Észre sem vette, hogy minden nappal egy kicsit könnyebb volt lélegezni. Beszélgetni az apjával. Elaludni éjszakánként, majd felkelni reggelente. Lassan az ingerültség és a türelmetlenség is kezdett kikopni belőle, és az a különös távolságtartás is gyengülni látszott, amit az anyja halála után akaratlanul épített ki.

Nem tudta, melyikük volt döbbentebb, ő vagy a barátai, amikor egyszer a szokásos hogy vagy kérdésre akkor először tényleg őszintén válaszolt. Egy kifejezetten zaklatott éjszakán volt túl, és ahelyett, hogy lekeverte volna a többiek érdeklődését, inkább elmesélte nekik a rémálmot, ami kísértette. Az anyukája szerepelt benne, aki szokatlanul csendes volt, és amikor Shikadai megkérdezte tőle, mégis életben maradt-e, élete leghátborzongatóbb válaszát kapta.

- Látogatóba jöttem a pokolból.

És akkor az anyja szemei feketébe fordultak, ahogy felé indult, Shikadai-t pedig soha azelőtt nem érzett pánik öntötte el. Nem tudta, a saját kiabálására ébredt vagy arra, hogy a szobába siető apja felkapcsolja a villanyt. Az élmény egyszerre volt rémisztő és megalázó, mert utána még legalább egy órán keresztül úgy reszketett, mintha valaki az életét fenyegetné. Biztos volt benne, hogy soha nem fogja bevallani senkinek. Végül mégis teljesen természetes volt, amikor elmesélte a barátainak.

Chocho persze éppen úgy reagált, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva; elborzadt az álomtól, de közben igyekezett megnyugtatni Shikadai-t, hogy többet biztosan nem fog ilyesmit álmodni. Inojin más szemszögből közelítette meg a problémát. Azt mondta, hogy a halottakat egész biztos nem engedik kimenőre, maximum akkor, ha valamiféle tiltott technikával visszahozza őket egy szökött ninja. De természetesen ő is megnyugtatta Shikadai-t, hogy ilyen esetben egyébként sem álmában fogja viszontlátni az anyját.

Shikadai imádta a barátait azért, mert nem reagálták túl. Nem viselkedtek máshogy, mint ahogyan szoktak. Nem óvatoskodtak, nem próbálták ölelgetni vagy babusgatni. Az egész teljesen természetes volt, mentes mindenféle furcsaságtól. Bár maga a rémálom addigi élete egyik legrosszabb élménye volt, utána valahogy egy kicsit könnyebb lett. Akkor a helyükre rázódtak a dolgok, és elmúlt az addig őket nyomasztó feszültség.

Valószínűleg az egésznek semmi köze nem volt a Gemakihoz, Shikadai mégis úgy érezte, a játéknak fontos szerepe volt abban, hogy elkezdjenek kifelé kecmeregni a mocsárból. Mindketten. Az apja ugyan nagyon tudott viselkedni, és nem igazán engedte meg magának, hogy megálljon keseregni, de Shikadai egyszerűen csak tudta, hogy ő sem volt jól. Annyira kényszeresen próbált eleinte rátapadni, hogy ez a ragaszkodás egyértelművé tette, mennyire nem volt a helyzet magaslatán.

Viszont ahogy teltek a napok, a hetek, elmúlt az a fajta görcsösség az apja viselkedéséből, ami eleinte majd' megfojtotta őt. Talán csak... elkezdtek összeszokni. Jobban, mint amikor még hárman voltak, ami Inojin szerint normális volt, és Shikadai kivételesen fenntartások nélkül elfogadta a barátja véleményét. Mert akármilyen fura volt is a csapattársa, mégiscsak átélt valami nagyon hasonlót.

A Gemaki indította el a beszélgetéseket, de szép lassan már nem volt rá szükség ahhoz, hogy találjanak témát és alkalmat egymáshoz szólni. Általában elméleti dolgokról esett szó közöttük, és most, hogy Shikadai már képes volt rendesen követni az apja magyarázatait, rengeteget tanult tőle. Néha matematikai-fizikai kérdésekről, máskor pedig speciális ninja dolgokról. Valójában ezek javarészt semleges témák voltak, Shikadai mégis úgy érezte, ezek által többet kapott az apjából, mintha a tényleges élettörténetét hallgatta volna végig.

Na, nem mintha ne lettek volna izgalmas mozzanatok Nara Shikamaru életében. Rengeteg volt. Csak éppen ezekről valamiért nagyon ritkán beszélt, Shikadai pedig csak néha kérdezett, hiába fúrta az oldalát a kíváncsiság. A háború időszaka például még mindig nem állt össze teljesen a fejében, mert annyi minden történt gyors egymásutánban, hogy néha úgy tűnt, még a törit tanító tanárok sem tudták pontosan megmondani, melyik esemény hogyan kapcsolódott egy másikhoz. Érdekelte őt az is, megtalálták-e valaha a nagyapja holttestét. Szívesen meghallgatta volna, milyen élmény volt szembenézni egy feltámasztott halottal. És mindennél jobban szerette volna tudni, hogyan lehet megküzdeni egy halhatatlannal.

Hidan története ott lógott a levegőben, amióta Shikadai az eszét tudta. Mindig hallotta róla suttogni az embereket, pláne az idősebbeket, de akárhányszor megjelent az apja, ezek a hangok azonnal elhaltak. Senki nem hozta szóba, amikor ő is ott volt, és bár ezt senki nem tiltotta meg neki, Shikadai ösztönösen tudta, hogy ez valamiféle tabu volt. Minél idősebb lett, annál inkább kezdte megérteni, hogy azokból a dolgokból lesz idővel tabu az apja számára, amiket nem tud rendesen kezelni. Mint például a gyász. Vagy Hidan.

Shikadai nem tudta, Hidan miért volt tabu, de a kíváncsiság úgy növekedett benne, ahogy a gyászból gyógyulva levegőhöz jutott.