22. Kirakó

16 2 0
                                    

Inojinnek mindig azt mondták, nagyon hasonlított az apukájára. Viselkedésében, vonásaiban, de főként abban, ahogyan a körülötte lévő embereket látta. Régebben még nem értette, mit jelentett ez egészen pontosan, mert nem is igazán gondolkozott el rajta. Miért tette volna? Melyik fiú nem örült annak, ha valaki az apjához hasonlítják? Elvégre az ő apja nemcsak nagyszerű ninja volt, hanem jó ember és még jobb apa.

Csak később értette meg, hogy amikor mások ezt mondták rá, általában arra gondoltak, hogy egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogyan azt várták tőle. Nem értette, miért voltak az emberek annyira kiélezve arra, mit miért és hogyan csinált. Inojin nem gondolta magát fontosabbnak, mint amilyen valójában volt. Tisztában volt azzal, hogy kik azok, akiknek az életében jelentős szerepe van, de ugyanúgy tudta azt is, hogy mindenki másnak csak egy arc volt a forgatagból.

Miért érdekelte hát az embereket, hogy olyan volt-e, mint az apja? Miért érdekelte őket, hogy olyan dolgokat mondott, amilyeneket? Na, nem mintha mocskos lett volna a szája, Shikadai például sokkal többször káromkodott, mint ő. Inojin már csak azért sem követte a barátja példáját, mert szerinte már Shikadai is elég röhejes volt, amikor eleresztett egy-egy baszdmeget. Nem, az emberek szerint az volt furcsa, hogy kimondott dolgokat, amiket mások nem szoktak.

Például elmondta a szomszéd lánynak, hogy nem lett jó az új frizurája. A lány anyja ezt követően vagy húsz percen keresztül tartott kiselőadást arról, hogy illetlenség volt mások külsejére megjegyzést tenni, még akkor is, ha az illető látványosan odavolt saját magától. Aztán a nagymonológot azzal zárta, hogy:

- De hát mit is vártam? Éppen olyan tahó vagy, mint az apád volt.

- Az őszinteség erény – vetette ellen Inojin, amiért cserébe újabb hosszas fejmosást zsebelhetett be. Többet nem próbálta megvédeni magát, mert egyszerűen csak szabadulni akart a helyzetből.

Az emberek meg voltak győződve arról, hogy Inojin nem értette meg őket. Összekeverték az őszinte véleménynyilvánítást az érzéketlenséggel. Nem arról volt szó, hogy szánt szándékkal bántani akart volna másokat. Nem is arról, hogy felfoghatatlannak tartotta az emberi viselkedést vagy épp nem értette meg, mit éreztek a körülötte élők.

Sokan úgy viselkedtek vele, mintha valamiféle gépnek vagy mesterséges embernek látták volna. Csak nem olyan régen értette meg, hogy ez nem is igazán ellene szólt, hanem a már régen halott édesapja ellen. Terjedt a faluban egy olyan pletyka, ami szerint az apjából még gyerekkorában kiölték az érzéseket. Ez nyilván nem volt igaz, különben nem lett volna olyan jó ember. Nem lett volna annyira... elérhető. Nem lehetett volna vele olyan könnyen kapcsolódni.

Az emberek mégis hittek a szóbeszédnek, és azt gondolták, hogy Inojinnek sem voltak érzései. Pedig voltak; éppen olyanok, mint mindenki másnak. Ő is félt, szeretett, aggódott, szomorkodott, izgult és örült, mint bárki. És nem volt ügyetlenebb abban sem, hogy felismerje ezeket az érzéseket a többieken.

És a közhiedelemmel ellentétben Inojin nem tett szóvá mindent, amit észrevett. Nem mindig. Néha várt egy kicsit; alkalmasabb időre vagy... vagy arra, hogy lássa, hová futnak ki bizonyos dolgok.

Amikor először látta Shikamarut kilépni a saját otthona ajtaján, rögtön kérdőre vonta az anyját, mert meghökkent. Mert megijedt. Talán egy kicsit előre is rohant, és olyan dologba ártotta bele magát, amibe nem lett volna szabad. Azt gondolta, hogy egy esetleges kapcsolat az anyja és a legjobb barátja apja között helytelen lett volna. Ráadásul túl korai is. És fura. Nagyon fura.

Kedvelte Shikamarut, de közben egy egészen kicsit tartott is tőle. Egyetlen más ismerőse sem tudott úgy haragudni, mint Shikamaru, és Inojin szerint ez rémisztőbb volt, mint egy egész klánnyi Uchiha. Ráadásul a legjobb barátja apjáról volt szó, és nem volt biztos abban, hogy tudta volna megfelelően kezelni azt a helyzetet, ahol a két családból valahogy egy lesz. Persze, elméletben nagyon jól hangzott, hogy a barátja a testvére is lehetne, de a gyakorlat mindig teljesen más volt.

Mert mi van akkor, ha megutálják egymást? Mi van akkor, ha többet, komolyabban veszekednének? Mi van akkor, ha Shikadai haragudna rá vagy az anyjára? Inojinnek már bőven volt ideje felkészülni arra, hogy egyszer egy új férfi lép majd az apja helyébe, és teljesen őszintén hitte, hogy ez rendben volt. A csapattársa viszont akkor még csak néhány hete veszítette el az anyukáját. Iszonyú korai lett volna az az affér.

Inojin akkor megijedt. Ott állt az ajtó előtt, mögötte a távozó Shikamaruval, előtte pedig az anyjával, és hirtelen úgy érezte, a házuk ajtaja olyannyira fölé magasodott, hogy túl pici volt ahhoz, hogy belépjen rajta. Hirtelen rettegni kezdett, és még csak nem is volt egyetlen konkrét oka rá. Ezernyi dolog járt a fejében, és a riadt gondolatok csak akkor csendesedtek el, amikor az anyja megígérte, hogy szólni fog neki, ha egyszer úgy fog Shikamarura gondolni.

Azóta nagyon sok idő telt el. Több mint másfél év. Hosszú hónapok, lassan múló hetek, sötét éjszakák és rengeteg lehetőség. Lehetőség arra, hogy a szüleik időt töltsenek együtt, megismerjék egymásnak azt az arcát, ami még túl új volt ahhoz, hogy lássák. Lehetőség arra, hogy az anyukája elmondja Inojinnek, történt-e változás.

Az a beszélgetés valahogy soha nem akart eljönni, pedig Inojin nem volt vak a körülötte élők érzéseire. Elhitte, hogy az anyja igazat mondott azon az estén, de érezte azt is, hogy azóta valami megváltozott. Shikamaru kevésbé tűnt nyúzottnak, az anyja pedig egy pillanattal mintha többet időzött volna a tükör előtt, amikor találkoztak. Mert találkoztak. Elmentek Choujival ebédelni, shougiztak, sőt, néha még főztek is együtt. Ez utóbbit azzal magyarázták, hogy Shikamarunak muszáj volt megtanulnia elkészíteni néhány egyszerűbb fogást, ha nem akartak éhen halni vagy csődbe menni az éttermi koszt miatt. Ezt a pontot Inojin is megadta, de attól még érezte, hogy volt valami a levegőben.

Ahogy a szüleiknek összetalálkozott a pillantása. Ahogy természetessé vált Shikamarunak is megvenni valamit a boltban. Ahogy elkezdtek négyesben időt tölteni. Ahogy beletanultak egy teljesen másféle csapatmunkába.

Inojin tudta, hogy a szüleik is együtt dolgoztak a születésük előtt, és a kettőjük között lévő összhang vitathatatlan volt. Ő maga is jól működött a legjobb barátjával. Sőt, az anyukájával is. Amennyire meg tudta ítélni, Naráék is egészen használhatóak voltak együtt. De ahhoz egyikük sem volt hozzászokva, hogy négyen dolgozzanak össze.

Az már a Nindo tervezésekor kezdett el kialakulni. Shikamaru rengeteget foglalkozott a játék stratégiai részével, Shikadai mindig újabb és újabb ötletekkel állt elő, Inojin koncepcióterveket rajzolt, az anyja pedig hol kutatómunkát végzett, hol a karakterdizájnban segített, hol Shikamarut fogta vissza, hogy ne bonyolítsa a szabályokat, hol pedig csak teát főzött nekik.

Az anyukája mindig érintős volt. Ha elment Inojin mellett, megsimogatta a hátát, puszit nyomott a fejére, esetleg kisimította az arcából a haját. Hasonló, anyukás gesztusokat tett Shikadai felé is, aki eleinte mintha egy kicsit feszült volna ettől, de mostanra úgy tűnt, belesimult a kedvességbe.

Inojin számára akkor vált igazán egyértelművé, hogy a szüleik kedvelik egymást, amikor egy éjszakába nyúló játéktervezés során elcsípte, ahogyan az anyja végigsimított Shikamaru vállán, majd a karján is. Nem volt ebben semmi botrányos, de na, az egyértelműen nem anyukás érintés volt.

Megtehette volna, hogy megosztja az észrevételét valakivel. Elmondhatta volna Shikadai-nak. Szembesíthette volna az érintetteket. Valamilyen szempontból jogos lett volna, ha így tesz, hiszen ígéretet kapott arra, hogy ő lesz az első, akinek szólnak, ha ez bekövetkezik. De Inojin nem szólt. Már nem félt. Nem érezte azt, hogy ez ijesztő vagy helytelen lett volna. Nem aggódott amiatt, hogy nem működtek volna együtt.

Ahogy a konyhaasztalt beborították a játékuk tervei, ők pedig belemerültek a saját munkafolyamataikba, Inojin úgy érezte, a helyükön voltak. Ő a tintás kezével, a karakterdizájnokkal körülvéve, az anyja három vaskos kötetet lapozgatva, Shikadai és Shikamaru pedig összedugott fejjel sutyorogva valami olyasmiről, ami rajtuk kívül senkit nem érdekelt.

Olyanok voltak, mint egy hiányos kirakó négy kis darabkája. Mindannyiuk mellől hiányzott valaki, mégis összeértek középen.

KirakóWhere stories live. Discover now