Kirakó

3. Ruhák

Amikor kinyitotta az ajtót, Karuival találta szemben magát, aki várakozás közben hanyagul támaszkodott az ajtófélfának. Ino az első pillanattól fogva kedvelte őt, bár amikor Chouji bemutatta nekik, még nem gondolta, hogy egyszer az életének ennyire központi szereplője lesz.

Amikor Choujiék összeházasodtak és – szerencsére – úgy döntöttek, Konohában telepszenek le, Ino a kezdeti szimpátián túl azért is szeretett volna időt tölteni a barátja feleségével, hogy segítsen neki beilleszkedni. Az persze hamar kiderült, hogy Karuit egyáltalán nem kellett félteni; kissé nyers stílusa ellenére könnyen beilleszkedett, és jóval hamarabb szerzett barátokat, mint Chouji tette volna egy idegen faluban.

Ino fejében még az is megfordult, hogy rá talán nem is lett volna szükség. Karui mégis minden meghívására igent mondott, és rövid időn belül össze is barátkoztak. Inónak sosem volt hozzá hasonló barátja – Sakurával sosem volt kiegyenlített a kapcsolatuk, és a folyamatos versengésük sem könnyítette meg a dolgukat. A fiúkkal már sokkal szorosabb volt a köteléke, de mégis fiúk voltak. Sakurával azért nem tudott annyi mindenről beszélni, mert mindketten féltették egymástól bizonyos titkaikat, a csapattársaival meg azért, mert néha olyan volt, mintha nem is egy nyelvet beszéltek volna.

Ez gyerekkorukban nagyon bosszantó volt, de Ino megtanult egyedül maradni néhány gondolatával. Megszokta, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem volt kivel megosztania, vagy ha mégis megpróbálta, azt felhasználták ellene vagy épp félreértették.

Karuit már felnőttként kapta. Eleinte csak a falut mutatta meg neki, aztán valahogy összenőttek. Karui nem a riválisaként tekintett Inóra, és hamar kiderült, hogy rengeteg közös témájuk is akadt. Főleg, miután egyszerre lettek anyák. Karuit jobban kedvelte, mint Temarit, pedig becsületére legyen mondva, Ino vele is próbálkozott.

Shikamaru – és így az ő választottja – éppen olyan fontos volt neki, mint Choujiék. Temari sokkal nehezebben hagyta hátra a régi otthonát, ezért Ino őt is megpróbálta bevonni a faluban szervezett programokba. Több helyre is elhívta, egyedül és társaságban is, Temari pedig időnként igent mondott, míg máskor kimentette magát a találkozók alól.

Ino látta, hogy Temari próbálkozik, de azt is, hogy még hosszú évek múltán sem találta meg igazán a helyét Konohában. Rajta és Karuin kívül nem sokan próbálták őt kimozdítani otthonról – na, nem mintha Temari megmentésre vagy segítségre szorult volna. Tökéletesen végezte a munkáját, elintézett mindent, amire Shikamaru képtelen – vagy egyszerűen csak túl lusta – volt, kézben tartotta kettejük életét. Egész egyszerűen csak nem volt igazán társasági ember.

Amikor Shikadai megszületett, egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz, mert a gyerekhez kapcsolódó témák őt is éppen annyira érdekelték, mint Karuit és Inót. A szülést követő néhány évben szorosabb volt hármuk barátsága, mint előtte vagy utána bármikor. Soha nem kerültek egymáshoz igazán közel, de Ino kedvelte őt. Őszintén.

- Át kellene mennünk Shikamaruhoz – sóhajtott fel Karui. – A gyerekek küldetésen vannak, ennél jobb alkalmunk nem lesz pakolni.

Inónak egyetlen porcikája sem kívánta a feladatot, de csak bólintott. A halott holmiját elpakolni mindig fájdalmas volt, ezt ő tudta a legjobban. Túl hosszú ideig kerülgette Sai ruháit a házban, mert egyszerűen képtelen volt hozzájuk nyúlni. Sokszor érezte azt, hogy ehhez soha nem lesz elég erős, főleg, miután a sokadik próbálkozása is kudarcba fulladt. Akkor Chouji volt az, aki elhúzta őt a szekrénytől, és azt mondta, majd ők megcsinálják.

Először kudarcként élte meg, hogy a barátjára kell támaszkodnia, és sokáig ostorozta is magát. Gyengének, tehetetlennek és végtelenül elveszettnek érezte magát. Hónapokig. Amikor Sai meghalt, és Inojin fojtogatónak érezte az otthonukat, Shikamaru hazavitte őt magukhoz. Azokban a napokban Temari gondoskodott róla, és Ino soha nem érzett még ekkora hálát felé.

Amíg a fia távol volt, Karui átjött őhozzá. Vele volt, amikor órákig egy szót sem szólt, majd amikor órákig csak sírni tudott, megnyugodni nem. Nem okoskodott, nem biztatott üres szavakkal, csak ott volt, pontosan úgy, ahogyan arra Inónak akkor szüksége volt.

A barátai segítettek a felszínen maradni, amikor egyedül képtelen lett volna rá. Sokáig haragudott magára, amiért másokra kellett támaszkodnia, amiért a többiek úgy érezték, vigyázniuk kell rá. Amiért képtelen volt ő elpakolni a férje holmiját. Aztán jött Temari.

- Nem azért segítünk neked, mert gyenge vagy. Azért segítünk neked, mert azt akarjuk, hogy elég erős maradj. Erős vagy – nézett a szemébe Temari szigorúan. – A fiadnak arra van szüksége, hogy az is maradj, szóval önostorozás helyett vedd már el ezt a rohadt jénait, mert leszakad a karom!

Ino futólag elmosolyodott, amikor felismerte Karui kezében ugyanazt a jénait, amiben négy évvel ezelőtt annyi ételt küldtek nekik is. Most Shikamaruék kapják. Most Temari ruháit kellett elpakolni, és ez jobban fájt, mint amire Ino számított.

Akaratlanul is eszébe jutott Sai. A mesterkélt, de mégis igyekvő mosolya, az, ahogy bevallotta, hogy azért kezdte gyönyörűnek hívni, mert nem mert mást mondani. A pillanat, amikor kiderült, hogy már nincs többé. Inojin arca. Sai ágyneműje, ami szép lassan elveszítette az illatát. A ruhák a szekrényben, amikhez nem volt képes hozzáérni sem. Inojin eltökélt pillantása, amikor közölte, hogy majd ő megoldja. Inojin a földön kuporogva, Sai egyik pulóverét szorongatva.

Chouji és Shikamaru, ahogy elpakoltak helyette.

Ino csak akkor értette meg igazán Temari szavait, amikor az ő ruháit gyűjtötték kupacokba Shikamaruék hálószobájában. Ő sem látta gyengének Shikamarut, amiért ellenkezés nélkül elfogadta a segítségüket. Nem. Hálás volt, amiért nem kellett tétlenül néznie, ahogyan a barátja belesüpped a gyászba. Ha csak egy picit is, de segíthetett neki erősnek maradni. Mert ahogy neki, úgy Shikamarunak is volt egy fia.