Kirakó

13. Felismerni a határainkat

Shikamaru addig nem tudta igazán, mit jelent aggódni valakiért, amíg apává nem vált. Persze, nem féltette túl a fiát, de azért mégis mindig ott motoszkált a tudata hátuljában a kérdés, merre járt és mit csinált Shikadai, amikor nem látta. Temari halála után többek között ez is megváltozott; nem tudta, normális volt-e, hogy ennyire aggódott a gyerekéért, de nem tudott tenni ellene.

Azokban a hosszúra nyúlt órákban, amíg az orvosok Chochót és Shikadai-t műtötték, túl sok forgatókönyvet játszott le magában. Próbálta felkészíteni magát a legrosszabbra, és képtelen volt lereagálni még azt is, ahogy Ino igyekezett belediktálni egy kis vizet. Amikor kiderült, hogy Shikadai fel fog épülni (Chochóval együtt), talán még soha nem érzett megkönnyebbülés ömlött végig rajta. Olyan volt, mintha forró vízzel mosták volna át az egész testét, és kipucoltak volna belőle minden gondolatot. A végén ugyanis már csak állt ott kábán, és fél szemmel figyelte, ahogy Inojin az anyja karjaiba ájul, Chouji pedig boldogan ölelte át a feleségét.

Shikamaru nem tudta visszaidézni, mikor és hogyan keveredett végül Shikadai szobájába, már csak arra eszmélt, hogy egy kedves ápoló lenyomta az ágy melletti székek egyikére. A fia sápadt volt, a szemei alatt pedig sötét karikák húzódtak, de mindez eltörpült amellett, hogy a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Shikamaru régebben azt gondolta, a lassan úszó felhők bámulása csendesítette le igazán az elméjét, de ahogy a gyerekét figyelte a steril kórházi ágyban feküdni, az nem lecsendesítette, hanem szabályosan elmosta a gondolatait.

Soha nem tapasztalt még hasonlót. Csak ült mellette, nézte őt és a saját légzése automatikusan igazodott a fiáéhoz. Nem maradt benne több aggodalom, félelem vagy szorongás. Ilyen lehetett éberen aludni; békés volt és csaknem teljesen tudatlan állapot. Órákig meg sem mozdult, csak akkor rezzent fel, amikor egy gyengéd érintést érzett a vállán. Egyetlen rövid pillanatra azt hitte, Temari rázta fel. De nem ő volt, persze, hogy nem.

- Menj haza – kérte tőle Sakura szokatlanul lágyan. Shikamaru soha nem kedvelte őt különösebben, mert fiatalabb korukban iszonyú bosszantónak tartotta a viselkedését. Sasuke így, Sasuke úgy, fogadjuk vissza az árulót, és a többi. Ha pedig Inóval összekerültek... na, az volt mindennek a teteje. Vagy alja; attól függ, honnan nézte az ember.

Aztán ahogy felnőttek, és egyre kevesebb alkalommal találkoztak, valahogy a heves ellenérzések is elpárologtak Shikamaruból. Leginkább másodkézből származtak az információi őt illetően; mesélt róla Naruto, Ino és időnként még Sasuke is, bár ő mindig távolságtartó maradt.

Sakura legendásan jó orvos lett, sokkal jobb, mint amilyen ninjának volt. Ha valaki igazán komolyan megsérült, ahhoz vagy őt, vagy Tsunade másik tanítványát, Shizunét hívták. A kórházban bárki nagyobb eséllyel futott össze vele, mint a falu bármely más pontján, Shikamaru mégis őszintén meglepődött, hogy éppen a fia szobájában látta őt. Az pedig, hogy ennyire kedvesen szólt hozzá, egyenesen meghökkentette.

- Inkább maradnék – ellenkezett végül, és visszafordult Shikadai felé. Most nem tudott belesüppedni a boldog ürességbe, ami az azt megelőző órákat jellemezte, mert túlságosan is tudatában volt annak, hogy nem volt egyedül.

- Ma még biztosan nem fog magához térni – csóválta a fejét Sakura, miközben felvett egy kórlapot, azt futotta át. – Legalább holnap délutánig aludni fog. Neked is erre lenne szükséged.

- Jó nekem itt – jelentette ki Shikamaru határozottan. Nem tetszett neki, hogy mások akarták neki megmondani, mire volt szüksége vagy mire nem. Ha elég felelősségteljes volt ahhoz, hogy ő legyen a Hokage tanácsadója, akkor senki nem kérdőjelezhette meg a magánemberként hozott döntéseit sem.