Kirakó

23. Talán azért

Nem létezett sok olyan helyzet, amire Ino nem számított. Mivel egészen kicsi kora óta ninjának képezték, felkészítették őt a borzalmak és szorult helyzetek javára. Tudta, hogyan várja az ellenséget, állítson csapdát, vonuljon háborúba és építse újra romjaiból az életét. A ninjalét legtöbb kihívása nem érte őt váratlanul, és mostanra a magánélete történései sem igazán szoktak kifogni rajta.

Megtanult az apja nélkül boldogulni, ráérzett egy párkapcsolat működésére, rávezette a férjét olyan dolgokra, amelyek mindenki másnak teljesen evidensek voltak, belejött az anyaságba. Eltemette Sai-t, és felállt a gyászból, rájött, hogyan kell egyedül felnevelni egy gyereket, egyensúlyba hozta a munkáját és a magánéletét. Ino még mindig ereje teljében volt, de amikor végiggondolta mindazt, amit már a háta mögött tudhatott, rá kellett jönnie, hogy kifejezetten tartalmasak voltak az elmúlt évei.

A sokat tapasztalt ember hajlamos volt úgy hinni, ő már mindent látott. Ino tisztában volt azzal, hogy nagyképűség volt ilyesmit állítani, és ő maga soha nem is gondolkodott így. Legalábbis tudatosan biztosan nem. Mégis, amikor nagy ritkán valamiféle váratlan helyzet elé állította őt az élet, kétszeresen lepődött meg.

Amikor Shikamaruval a barátságuk elkezdett átalakulni valami mássá, az annyira természetesnek tűnt, hogy sokáig maga a felismerés is váratott magára. Nem érezte helytelennek vagy tiszteletlennek, nem volt furcsa vagy kellemetlen. A helyükön voltak azok a pillanatok is, amikor véletlenül összeért a kezük, és mindketten rajtakapottan fordultak el a másiktól.

Ino nem keresett senkit. Nem volt szüksége új férfira az életében, mert képes volt egyensúlyban tartani magát és a fiát. Ki tudta cserélni a villanykörtéket, és magányos sem volt. Ugyan nem zárkózott el a lehetőségektől, nem is igazán számított arra, hogy egyszer lopott pillantások és várakozással teli pillanatok költöznek még a mindennapjaiba. Nem gondolta, hogy egyszer éppen Shikamaru lesz az, aki megmozgat benne valamit, de amikor tudatosult benne, hogy éppen ez történt vele, mégsem érezte meglepőnek a fordulatot.

Mindig sok időt töltöttek együtt – gyerekként, kamaszkorukban és a családjuk mellett is. De az elmúlt másfél évben valami megváltozott. Hasonló veszteséget dolgoztak fel, hasonló élethelyzetben találták magukat, és szép lassan egyre több oldalról tudtak kapcsolódni egymáshoz. A felismerést követően Ino elgondolkozott azon, vajon nem egy hibás megküzdési mechanizmus váltotta-e ki belőlük az egymás iránt érzett szimpátiát. Vajon nem csak a legkézenfekvőbb megoldást keresték?

Nem.

Ino nem volt jó abban, hogy objektív indokokat sorakoztasson fel valamilyen érzelem mögé. Lehet, hogy nem tudta megmondani, miért volt ez más vagy több, mint valamiféle kétségbeesett ragaszkodás, de érezte, hogy igaza volt. Talán azért, mert mindketten működtek egyedül is. Talán azért, mert egyiküknek sem volt szüksége valaki másra ahhoz, hogy egyenesben maradjanak.

Talán azért, mert mindketten változtak az utóbbi években, és amikor újra megismerték egymást, már mások voltak. Talán azért, mert shougizás után ösztönösen más bábukat kezdtek összegyűjteni, ezért soha nem akadtak össze. Talán azért, mert Shikamarura rá lehetett bízni a hagymát. Talán azért, mert órákig tudtak beszélgetni Nindóról, még azután is, hogy a fiaik már rég elmentek aludni. Talán azért, mert már máshogy szerették egymást, mint régebben. És talán azért, mert tiszteletben tudták tartani Sai és Temari emlékét.

Az egész annyira lágy és természetes volt, mint egy ölelés. Annyira a helyén volt, mint a tincsek, amiket Shikamaru simított Ino füle mögé. Annyira otthonos volt, mint négyen ülni az asztalnál. Annyira igazi volt, mint a mosoly, amit akkor váltottak, amikor Naruto megpróbálta rábeszélni Shikamarut a titkárságvezetőjükre. Annyira szép volt, mint az az elveszett Uchiha, akit Inojin a játékukhoz alkotott meg.

Inót nem érte váratlanul az, hogy Shikamaruval közel kerültek egymáshoz. Rengeteg mozzanat és szó vezetett idáig, és egyikük sem mondhatta, hogy nem látták, milyen irányba tartottak. Nem, az egyetlen meglepő az egészben éppen az volt, mennyire békés volt az egész. Sokáig Ino azt hitte, egy férfi felforgatná az életüket, összezavarná őt és Inojint, megborítaná a nehezen felépített egyensúlyt.

De nem így történt.

Ino tudta, hogy tartozott a fiának egy őszinte beismeréssel, de félt tőle. Félt attól, hogy Inojin nem fogja megérteni azt, amit ő végtelenül természetesnek érzett. Ettől függetlenül emlékezett az ígéretére. Sokat gondolkozott azon, mit és hogyan mondjon, de amikor összeszedte a bátorságát, Inojin csak a fejét csóválta.

- Nem kell mondanod semmit – nézett rá azokkal a gyönyörű szemeivel a fia. Ino tudta, hogy mindenki a saját gyerekét látta a legszebbnek, de ő biztos volt benne, hogy senki másnak nem volt olyan kedves pillantása, mint Inojinnek. – Tudom. Észrevettem.

- Haragszol? – kérdezte. Megtehette volna, hogy lekeveri a reakciót és előadja a magában jól felépített gondolatmenetet, de nem lett volna értelme. Semmin nem változtatott volna az, ha szavakba önti azt, amit mindketten tisztán láttak.

- Nem – rázta a fejét Inojin. – Azt hittem, zavarni fog, de igazából nem. Szeretem, amikor Shikadai-ék itt vannak. És jó tudni, hogy akkor sem leszel egyedül, amikor én küldetésen vagyok.

Ino nem várta el, hogy a fia megértse. Nem várta el, hogy jól reagáljon. Nem várta el, hogy ennyire érett legyen. Nem várt el semmit, hiszen joga lett volna felháborodni, tiltakozni és haragudni. De ahogy nézte az arcot, ami tizenhárom éve a mindent jelentette neki, nem látott rajta semmit mást, csak egy halvány, biztató mosolyt és rengeteg szeretetet. Ahogy Inojin odahúzódott hozzá, az ölelése egy kicsit más volt, mint régebben. Már nemcsak kapaszkodott, nemcsak elbújt, hanem meg is tartott.

- Csak ne engedd Shikamarut terepre – dünnyögte Inojin elhúzódva. Az arca elgondolkodóvá vált. – Még a végén összeszed még egy halhatatlan ellenséget, és nem szeretem, amikor valakire ennyire haragszik. Inkább intézz neki még egy kis adminisztrációt, attól elálmosodik!

Ino nem tudta, melyikük kezdett előbb nevezni, de sokáig nem tudták abbahagyni.