Kirakó

21. A zöldségaprítással kezdődött

A zöldségaprítással kezdődött, amikor a fiúk lebetegedtek. Shikamaru nem akarta Inóéknál hagyni Shikadai-t, mert nem akart nehézséget vagy problémát okozni másoknak. Azt sem akarta, hogy bárki azt gondolja, egyedül nem tudja ellátni a fiát ilyen esetekben. De amikor a csapattársa felajánlotta neki, hogy menjen át ő is, figyeljenek a gyerekeikre együtt, Shikamaru megakadt egy pillanatra.

Az első reakciója a megkönnyebbülés és a derű szokatlan elegye volt, és akárhogy próbálta is megtalálni a magyarázatot erre az érzésre, nem járt sikerrel. Soha nem kereste annyira mások társaságát, hogy egy hosszú és fárasztó munkanap utánvárja a bárkivel való találkozást. Néha még a saját fiához sem volt kedve, amit nagyon hosszú ideig magának sem mert bevallani. Rossz szülőnek érezte magát tőle, egészen addig, amíg Chouji egyszer el nem ejtett egy olyan megjegyzést, hogy nem siet haza, mert a felesége és a lánya éppen elviselhetetlenek voltak.

Ez megnyugtatta őt, mert ha Chouji ezt mondta, aki pedig a rajongásig szerette Karuit és Chochót, akkor talán az is elfért, ha neki sem volt mindig kedve a fiával lenni. Már nagyon hosszú ideje mást sem csinált, csak arra koncentrált, hogyan legyen Shikadai mellett, amikor szüksége volt rá. Gyakorolták a klánjuk technikáját, játszottak, eljártak enni, és közben nagyon sokat beszélgettek.

Shikamaru szeretett időt tölteni a fiával. Mindenkinél jobban szerette Shikadai-t, és érte bármikor kérdés nélkül mozdult volna. Nagyon sokáig tartott, hogy a feszült figyelem, amivel a fiához fordult, oldódjon benne annyira, hogy merjen vágyni az egyedüllétre. Jóvá akarta tenni, hogy Temari betegsége alatt annyira elhanyagolta a fiát, ezért később minden mást feledve csak vele foglalkozott. Shikadai eleinte úgy tűnt, soknak érezte a törődést, de később az egész természetessé vált.

Rengeteget javult kettőjük kapcsolata. Nem is igazán csak javult; sokkal inkább elmélyült. Shikamaru mindig szeretettel emlékezett a saját apjára, és régebben szeretett volna olyan lenni, amilyen ő volt. Csak amikor egyedül maradt Shikadai nevelésére, akkor jött rá, hogy ő soha nem lehet olyan apa, amilyen az övé volt, mivel a fia sem volt olyan, amilyen ő. Shikadai sokkal impulzívabb volt, gyakran hozott érzelmi alapú döntéseket, időnként pedig szüksége volt arra, hogy bizonyos dolgokat hangosan is kimondjanak.

Shikamaru sokat tanult a fiától. Például azt, hogy akármilyen kényelmes is a szőnyeg alá söpörni a problémáit (vagy elásni őket az erdőben), ez nem volt kifizetődő. Soha nem beszélt szívesen az őt ért veszteségekről, de rá kellett jönnie, hogy előbb vagy utóbb muszáj volt foglalkoznia azokkal a dolgokkal is, amelyekkel félt szembenézni. El kellett kezdenie törődni a gondosan eltemetett traumáival, ha azt akarta, hogy ne a fia akarja kiásni őket. El kellett kezdenie beszélni ezekről, ha azt akarta, hogy Shikadai ne másoktól kérdezzen. El kellett kezdenie feloldani a saját tabuit, ha azt akarta, hogy a gyereke ne akarja tőlük megmenteni.

Shikadai érdekes ember volt. Okos. Kedves. Jót akart. Vicces volt. És néha sok. Még úgy is, hogy Shikamaru vele szeretett leginkább időt tölteni. És ha még hozzá sem volt mindig kedve, akkor bárki máshoz még úgy sem. Persze, a barátaival is szeretett beszélgetni vagy csak hallgatni. Jó volt Choujival lenni vagy Inóval shougizni. De addig ismeretlen érzés volt a nap végén egy közös programot várni.

A zöldségaprítás sosem szerepelt Shikamaru kedvenc elfoglaltságai között. Nem is gondolta, hogy valaha szívesen vesz majd a kezébe konyhai kést. Ha otthon nagy ritkán úgy alakult, hogy be kellett segítenie a konyhában, Temari ideges lett, és mindig csak kioktatta. Előfordult az is, hogy a felesége olyan türelmetlen lett, hogy egyszerűen kivette a kezéből a munkát. Na, nem mintha Shikamaru nehezményezte volna, hogy megszabadították ettől a tehertől.

Ino viszont olyan hálásan nézett rá, amikor feldarabolta a hagymát, hogy Shikamaru egy pillanatra szabályosan zavarban érezte magát. Nem volt mindennapos, hogy a főzésnél segédkezzen, de nem is gondolta megugorhatatlan feladatnak. Nem számított elismerésre. Ino mégis rámosolygott, megköszönte a segítséget, és nem tett megjegyzéseket arra, hogy egyik-másik hagymadarab nagyobb volt a többinél.

Shikamaru nem hitte volna, hogy egyszer szeretni fogja a zöldségaprítást. De azt főleg nem gondolta, hogy egyszer valahol mélyen legbelül vágyni fog arra, hogy lássa a csapattársa hálás mosolyát. Olyan régóta ismerték már egymást, annyi mindent tettek már meg kölcsönösen a másikért, hogy ennek már nem lett volna szabad ennyire fontosnak lennie. És mégis az volt.

A zöldségaprítással kezdődött. Vagy talán valamikor egészen máskor; ezt nem tudta biztosan. De ahogy figyelte Ino szeretetteljes mozdulatait, ahogy nem csak a saját fia homlokára, hanem Shikadai-éra is simított aznap este, Shikamaru úgy érezte, akármennyi zöldséget képes lenne feldarabolni.

Annyira elmerült a pillanatban, hogy teljesen készületlenül érte a fia következő zseniális ötlete. Rajtakapottan fordította el a pillantását Inóról, és igyekezett úgy tenni, mint aki elkapta a gondolatmenet legelejét is. Nem volt nehéz felzárkózni, mert Shikadai valami olyasmibe kapott bele, amiről már korábban is sokat beszélgettek: a gemaki és shougi ötvözetéről, ami egyelőre csak a fejükben létezett.

- Szerintem csináljuk meg – jelentette ki akkor Shikadai a láztól fáradtan csillogó szemekkel. Akkor nagyon hasonlított a gyerekkori önmagára, aki fájdalmasan elcsigázott volt minden alkalommal, amikor lebetegedett.

Shikamaru először reflexből le akarta rázni az ötletet, mert tudta, hogy egy ilyen projektbe belefogni sokkal nagyobb vállalkozás volt, mint amekkorára nekik kapacitásuk volt. Ráadásul nem is értettek kellőképpen ahhoz, hogyan kell egy játékot megtervezni. Elmélkedni, elképzeléseket megosztani jó volt, de tényleg kitalálni egy teljesen új játékot... az már sokkal több volt, mint amire Shikamaru pillanatnyilag képesnek érezte magát.

Mégsem tudott nemet mondani, mert hirtelen nem csak egy, hanem egyenesen három reménykedő szempár kereszttüzében találta magát. Persze, beszélt erről Inóval is, de arra nem számított, hogy a barátja éppen olyan várakozón nézett rá, mint a gyerekeik.

- Inojin megrajzolhatná a karaktereket – tette hozzá Shikadai. – Meg kitalálhatnánk őket együtt. Vagy mindenki találhatna ki néhányat, te meg megmondhatnád, hogyan lehet őket kombóztatni. Meg megtervezhetnél valami stratégiai izét is.

- Nem hiszem, hogy ennek a stratégiai izé a helyes megnevezése – dünnyögte Inojin, aki elnyomott egy ásítást, és egy egészen kicsit közelebb fészkelődött az anyjához. – De én akarok egy medinint meg egy elveszett Uchihát.

Shikamaru nem tudott elnyomni egy horkantást. Inojin utánozhatatlan volt abban, hogy a legváratlanabb pillanatokban bedobjon valami hasonlót, és az ember sosem tudta eldönteni, komolyan beszélt vagy inkább csak viccelt. Jó, az Uchihák már nem először kerültek elő hasonló kontextusban, szóval Shikamaru gyanította, hogy ők valamilyen szinten foglalkoztatták a fiút.

- Ha ezt rendesen meg akarjuk csinálni, az elég nagy falat lesz – adta be a derekát végül Shikamaru. Shikadai rögtön Inojinhez fordult, hogy a szóban forgó Uchiha karakterük tragikus háttértörténetét kieszeljék, Shikamaru pedig csak reménykedni tudott abban, hogy az is eljutott hozzájuk, amit a feladat nehézségéről mondott.

Akár így volt, akár nem, a fiaik teljesen belemerültek a tervezgetésbe. Nem zavarta őket sem láz, sem a szüleik jelenléte; csak az előttük álló lehetőségekre koncentráltak. Shikadai most már úgy tűnt, teljesen rendben volt. Visszatalált a régi önmagához, és talán változott is egy kicsit. Már nem lehetett olyan sűrűn búslakodáson kapni, ellenben a hűtőből rendszeresen eltűntek a legfinomabb falatok, ha ő is otthon volt.

Shikamaru nem számított arra, hogy éppen egy csúnya megfázás apropóján látja majd a fiát ennyire boldognak. Ennyire a helyén. Ennyire... jól. Figyelte őket, látta a mosolyokat, az elnyomott vagy épp köhögésbe fulladó kuncogásokat, de a szavak valahogy elmentek mellette. Hallotta ugyan a hangjukat, de valahogy egy otthonos masszává olvadtak a háttérben, ami nem idegesítette, hanem inkább megnyugtatta.

A zöldségaprítással kezdődött, és a játéktervezéssel folytatódott, ahogy Shikamaru pillantása összeakadt Inóéval. Ugyanazt a különös elismerést vélte felfedezni a másik szemében, amit korábban is, és amire valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a lelke mélyén annyira vágyott.