Kirakó

19. Ideál

Utoljára akkor vett ki szabadnapot, amikor Temari halála után otthon maradtak mindketten. Azóta valahogy nem érezte szükségét a hosszabb pihenésnek, mert nem volt biztos abban, hogy szeretni fogja a gondolatokat, amelyek megtalálják majd. Talán élete végéig bejárt volna dolgozni, hogy ne kelljen huzamosabb ideig egyedül maradnia saját magával, ha nincs a titkárságvezető.

Shikamaru megszokta, hogy a falusiak éppen úgy hallgattak rá, ahogy a Hokagéra, és nagyon kevesen vették a bátorságot arra, hogy felülbírálják őt. A titkárságvezető azonban szemrebbenés nélkül közölte vele, hogy túl régóta nem vett ki egyetlen szabadnapot sem, ezért kénytelenek voltak kiírni őt két hétre. Ellenkezni akart, de elég volt egy pillantást vetnie a nő arcára, és máris meggondolta magát.

Még a saját démonjaival is szívesebben vívott volna meg, mint vele. Volt valami a határozott kiállású, parancsolgató nőkben, ami mindig meghátrálásra késztette, ha éppen nem ellenségről volt szó.

- Tetszik neked, vagy mi? – kérdezte tőle Naruto gyanakodva, amikor Shikamaru elfogadta a sorsát, és a szabadsága előtti utolsó délutánon mindent elrendezett, amit csak tudott. – Temari is ilyen pattogós volt, nem? Kicsit ijesztő.

Shikamaru először megállt a mozdulatban. Már eltelt több mint egy év azóta, de az emberek még mindig olyan óvatosak voltak a társaságában, hogy szinte soha nem hozták szóba a feleségét. Nem tudta, mitől féltek annyira a többiek, de Naruto őszinte, meggondolatlan kommentárja valamilyen érthetetlen okból kifolyólag jólesett neki. Nem arról volt szó, hogy Temariról akart beszélni, inkább csak megnyugtatta őt, hogy az emberek talán idővel nem feszülnek majd be annyira körülötte, hogy cenzúrázni próbálják magukat.

Akkor fel sem tűnt neki a megjegyzés első fele. Egy hosszúra nyúlt, álmatlan éjszakán jutott eszébe, hogy elhangzott az a buta kérdés is. Soha nem gondolt arra, hogy Temari után ő még érezhetett volna szimpátiát bárki iránt. Nem azért, mert maga alá gyűrte a gyász, mert nem gyűrte. Egyszerűen csak meg sem fordult a fejében.

A dolgoknak megvolt a maguk rendje. Naruto feleségül vette Hinatát, született két gyerekük, Naruto Hokage lett, Hinata pedig otthon maradt, mert ninjaként soha nem tudott annyira kiteljesedni, mint a családja mellett. A maga kifacsart módján még az is rendben volt, hogy Sasuke beadta a derekát és elvette Sakurát. Igaz, hogy náluk a második gyerek még mindig nem akart összejönni, de úgy tűnt, ők még mindig nem adták fel a próbálkozást, hogy egy napon újjáélesszék az Uchiha klánt.

Chouji és Karui kettőse olyan megrengethetetlenül magától értetődő volt, hogy Shikamarunak néha nehezére esett visszaemlékezni azokra az időkre, amikor Karui még nem volt benne az életükben. Ilyen volt Sai is Ino mellett, de amikor ő meghalt, egy kicsit mindannyiuk világának rendje megrendült. Shikamaru sosem állt hozzá annyira közel, de rengeteget dolgoztak együtt, és még lassan öt évvel később is gyakran kapta magát azon, hogy egy-egy feladatra legszívesebben még mindig Sai-t ajánlotta volna.

Temari elveszítése meglepő módon Sai-éhoz hasonlított a leginkább. Asuma volt az első komoly vesztesége, de a mestere helyébe egyértelmű volt, hogy soha nem léphet majd senki. Ugyanígy a szülei helyett sem jelentkezett soha senki. Sai munkáját azonban muszáj volt valahogyan pótolniuk, még ha a személyét nem is tudták soha. Valójában a feladatait sem tudta soha senki egy az egyben átvenni, hiszen ő olyan sok mindent megoldott teljesen egyedül, amire nem sokan voltak képesek. Talán csak a már visszavonulófélben lévő Kakashi.

Ahogy Sai pótolhatatlan volt a munkában, úgy Temari az volt a magánéletben. Egészen addig egyértelmű volt, hogy ahogy minden addigi vesztesége esetében, úgy a felesége után sem jön majd soha senki más. Shikamaru nem is vágyott rá. Úgy érezte, az életét tökéletesen kitöltötte a munkája, a fia és a kettőhöz fűződő felelőssége.

Abszurd volt a gondolat is, hogy bárki tetszene neki, nem hogy a titkárságvezetőjük. A kolléganőjük nem csak túlságosan is szigorú volt, hanem legalább tíz évvel idősebb is nála, és... Shikamaru felnevetett. Akkor értette csak meg igazán, miért feltételezte Naruto, hogy talán szimpatizált azzal a nővel, és hosszú idő óta először igazán jól szórakozott a saját kárára.

Naruto faékegyszerű logikája kikezdhetetlen volt, ezt el kellett ismernie. Temari egy nagyon határozott ember volt, ráadásul idősebb is Shikamarunál. Teljesen érthető volt tehát, hogy mások szemében Shikamaru ideálja az idősebb, szigorú nők lehettek. Ő azonban biztos volt abban, hogy ez nem volt igaz ebben a formában. Nem igazán volt ideálja, ő egyszerűen csak szerette Temarit.

Erre ezer oka volt. Elismerte őt szakmailag. Gyönyörűnek látta. Okos volt. Kézben tudott tartani olyan dolgokat is, amiket Shikamaru képtelen volt. Partner volt, de közben egy kicsit rivális is. A mosolya nem szép volt, hanem... megmagyarázhatatlan dolgokat művelt Shikamaruval. Tudott hallgatni és beszélgetni is. Komoly volt, de amikor felengedett, a szemei is máshogy csillogtak.

Temarit nem lehetett egy ideálba sűríteni. Sokkal több volt, mint amit Shikamaru valaha elképzelt saját magának. Nem az ideálja volt, hanem a felesége, akit szeretett. Még ennyi idővel a halála után is. Ez az érzés eleinte furcsa volt, szinte már irracionális. Csak akkor értette meg, hogy ez valójában teljesen természetes volt, amikor Shikadai erről kérdezte. Azt mondta a fiának, hogy rendben van, ha az ember szereti a halottjait, mert ez jelenti azt, hogy nem felejtette el őket.

Talán így is volt. Szeretettel emlékezni nem volt hiba vagy természetellenes. Shikamaru nem úgy szerette Temarit, mint akkor, amikor még csak lopva gondolt rá kamaszkorában, és nem is úgy, ahogy a házasságuk évei alatt. Inkább úgy, mint egy féltve őrzött álmot, ami soha nem válik valóra, de mégis tudta, hogy örökre vele marad.

Azt nem tudta, idővel befér-e majd valaki más Temari mellé. De a szabadsága napjai alatt rájött, hogy akár még ez is előfordulat. Abban viszont biztos volt, hogy nem Temari pótlékára volt szüksége. Nem valaki olyanra, akiben őt látta volna.

Nem, Shikamarunak határozottan nem volt ideálja. Akárhogyan próbálta is kitalálni, mi volt az, amin objektíven nézve a legtöbbször megakadt a szeme, nem jutott tovább annál, hogy talán a szőke haj tetszett neki. De ez olyan apró és lényegtelen külsőség volt, hogy hamar elengedte a gondolatot.