Kirakó

17. Tűz

A tűz sercegése és a lángok melege furcsán megnyugtató hatással voltak a korábban zaklatott gondolataira. A helyzet felidézte benne a gyerekkora felhőnézéseit, bár ezúttal képtelen volt teljesen kikapcsolni. Inkább tompa köd ereszkedett az érzékeire, mintsem valódi béke, de legalább már nem feszültek szinte fájdalmasan az izmai. A máglya meggyújtását követő első órában ugrásra készen várta a támadást, ami persze sosem jött el.

Shikamaru nem hitt semmiféle istenben, sem kedvesben, sem gonoszban. A jó tizenöt éve darabokban élő Hidan láttán mégis feltette magának a kérdést, hogy az ellensége mégis miféle démonnal paktálhatott le. Nem járt az erdőnek ezen a részén egészen azóta. Tudta, hogy Hidan már nem jelentett valódi fenyegetést rájuk, ezért abba a kényelmes tévképzetbe kapaszkodott, hogy szükségtelen volt őt ellenőrizni.

Undorodott tőle. Vagy legalábbis próbálta erre fogni azt a megmagyarázhatatlan, riasztó érzést, ami akkor fogta el, ha csak megközelítette Hidan bizarr sírját. Amikor viszont azon a délutánon Ino arra figyelmeztette, hogy Shikadai arrafelé szaglászik, jeges rémület öntötte el. Akkor már nem számított, mi volt az, ami évekig távol tartotta őt a sűrű erdő közepébe ékelt kis tisztástól, mert semmi más nem maradt benne, csak az aggodalom.

Hirtelen már nem volt olyan biztos abban, hogy Hidan valóban veszélytelen volt darabjaira szaggatva. Egyre csak az járt a fejében, hogy a fiát nem veszítheti el, hogy Shikadai biztonsága minden másnál fontosabb, hogy ha kell, érte nem csak újra képes lenne belenézni az ellensége őrült szemébe, hanem puszta kézzel szét tudná szaggatni őt.

Amikor Shikadai gyakorlatilag beleszaladt a karjaiba, soha nem érzett megkönnyebbülés ömlött végig rajta. A fia sértetlennek, bár kissé zavartnak tűnt, de ahogy megölelte őt, Shikadai beleolvadt az érintésbe. Ino nem sokkal később terelte oda hozzájuk a reszkető Inojint, aki szerencsére szintén sértetlenül úszta meg a kalandot.

Shikamaru azt hitte, az első rémület múlásával felébred majd benne a harag, az indulat vagy legalább a neheztelés szikrája. Hiszen a fia az ő múltjának legsötétebb fejezetét háborgatta azzal, hogy önszántából kereste meg Hidant. Úgy sodorta veszélybe nem csak saját magát, hanem a barátját is, hogy közben mintha elfelejtett volna gondolkozni. Gyerekes és felelőtlen döntés volt az, ami Shikadai-t aznap az erdőbe vezette, ezzel mindannyian tisztában voltak.

Tudta, hogy a fia megérdemelt volna egy alapos fejmosást. De akkor és ott a szavak valahogy nem jöttek a szájára. Volt valami, amit sokkal sürgetőbbnek érzett, mint Shikadai megfeddését. Mert igen, a fia a józan eszéről megfeledkezve belegyalogolt egy nagyon veszélyes helyzetbe, de ő volt az, aki nyitva hagyta ezt a lehetőséget. Gondoskodnia kellett volna arról, hogy Hidanból még ennyi se maradjon, de évekig képtelen volt még megközelíteni is azt a helyet.

Most már nem volt más választása. Amíg Ino hazavitte a fiúkat, Shikamaru a zsebébe nyúlva rászorított Asuma öngyújtójára, és a gödör felé vette az irányt, hogy újra szembenézzen élete legnagyobb kísértetével. A gondolatai addig egymást kergették, amíg rá nem talált Hidan fejére, akkor viszont úgy érezte, teljesen kiüresedett. Gépiesen hordta össze az élő, emberi cafatokat, hogy aztán a végén ugyanazzal az öngyújtóval gyújtsa meg a máglyát, amivel évekkel ezelőtt felrobbantotta az ellenségét.

A lángok úgy lobogtak még órákkal később is, mintha soha nem akarnának elaludni, és Shikamaru nem is bánta volna, ha örökké a tüzet kell őriznie. Ott, az eddig messzire elkerült tisztáson egy kicsit kiszakadhatott a saját életéből. Ahogy a máglyát figyelte, nem volt a Hokage jobbkeze, nem volt shinobi, nem volt még Nara Shikamaru sem. Csak valaki, aki a gödör szélén megpihent és lerakta a terheit.