Kirakó

14. Hagyma

Ino soha nem szeretett annyira főzni, mint Karui. Persze, nem volt konyhai analfabéta, de ők még akkor is lényegesen egyszerűbben étkeztek, amikor még hárman voltak, így soha nem volt szükség arra, hogy kiemelkedően nagyokat alkosson. Ennek ellenére őszintén élvezte azokat a délelőttöket, amikor a barátnőjével bezárkóztak valamelyikük konyhájába, hogy aztán ebédet készítsenek a családjuknak.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, ez gyakrabban történt meg, mint bármikor. Olyankor elég volt összeengedni őket, és mellettük szinte bármit csinálhattak. Néha Temari is csatlakozott hozzájuk, de ő soha nem volt olyan oldott mellettük, mint ők egymással. A legtöbbször Naráék csak letették náluk Shikadai-t, de beszélgetni vagy főzőcskézni már nem maradtak. Shikamaru egyszer sem. Persze, ez alapvetően lányos program volt, de Sai és Chouji azért időről időre benézett segíteni egy kicsit.

Sai utánozhatatlanul hatékony volt hagymaaprításban. Soha nem könnyezett közben, és amikor ezt valaki felhozta, csak egy mosollyal az arcán jelentette ki, hogy ő nem szokott meghatódni. Ino persze sokszor próbálta neki elmagyarázni, hogy a hagyma másokat sem meghat, szimplán csak könnyeztek tőle, de valahogy a férjének jobban tetszett a saját verziója. Sai egyébként sem csak ezért volt bajnok hagymaaprító; olyan tökéletesen egyforma darabokra vágta a hagymákat, hogy azóta sem tudta senki utána csinálni.

Inojin néha próbálkozott vele, és bár ő is nagyon ügyes volt, az ő szeme sokkal érzékenyebb volt. A legtöbb kísérlete éppen ezért kudarcba fulladt, a hagyma pedig újra meg újra Inóra maradt. A közös főzések alkalmával is így volt ez, mert Karui nem ért rá az előkészítő folyamatokkal pepecselni, hiszen neki egy egész konyhát kellett koordinálnia. Néha Inónak az volt az érzése, hogy a barátnője nyugodtan helyettesíthette volna Shikamarut a falu ügyeiben is, mert remek érzéke volt ahhoz, hogy kézben tartson mindent.

- Sok mindent megtennék, hogy tehermentesítsem – jelentette ki Karui, mikor ez szóba került. A három gyereket már kiengedték a kórházból, és mindannyian Akimichiéknél lábadoztak aznap délelőtt. – De ezt nem. Ha a Hetedik rájön, hogy értek az ilyesmihez, soha nem menekülök, és nekem nincs időm még a falut is rendben tartani.

- Ijesztően jól kiismerted Narutót – kuncogott Ino, ahogy a húst kezdte el szeletelni. – Nem csak felismeri az emberek erősségeit, hanem észben is tartja őket. Néha évtizedeket kell várni rá, hogy lecsapjon, de... le fog.

- Nem mintha bánnád – biccentette félre a fejét Karui.

Igaza volt. Ino nem bánta, hogy Naruto őt kérte meg a falu új érzékelőrendszerének kialakítására. Amióta Inojin megszületett, Ino nagyon sokféle munkát végzett – gyakran többet párhuzamosan –, és soha nem érezte azt, hogy ne tudná kamatoztatni a képességeit. Ez mégis más volt. Ez egyszerre volt kreatív feladat és hatalmas tervezést igénylő, nagy falat. Olyasmi, ami teljes egészében megmozgatta őt. Tudta, hogy képes rá, de valami egészen másfajta erővel töltötte el a tudat, hogy a vezetője is bízott benne.

- Amikor gyerekek voltunk, nem gondoltam, hogy egyszer jól fog esni Naruto bizalma – merengett el. Egy pillanatra még a keze is megállt, de hamar újra dolgozni kezdett, mert a barátnője szigorúan rászólt, hogy ne lazsáljon. – Akkor még olyan hülye volt. Sőt, mindenki biztos volt benne, hogy buta is. Állandóan Sasuke nyomában volt, és szánalmas volt, ahogy versengeni próbált vele, amikor egyértelműen ő volt a gyengébb.

- Akkor is idegesítő volt, amikor én megismertem – állapította meg Karui. – Ki akartam szedni belőle, amit Sasukéról tud, de nem mondott egy szót sem. Iszonyatosan megvertem, de nem ellenkezett.

- Tényleg? – hökkent meg Ino. Annyi mindenről beszéltek már az évek során, de ez valahogy soha nem került szóba köztük.

- Tudod, ki állított meg? – kérdezte a barátnője. Nem tudta. – Sai. Ő is azt gondolta, amit mindenki; hogy Sasuke nem érdemli meg azt az odaadást, amit Narutótól kap. De nem engedte, hogy tovább verjem.