Ellenség extrákkal

Váratlan házasság

Teltek a napok...Adam próbált a közelembe férkőzni de nem hagytam!
Ez volt életem legrosszabb és legnehezebb elhatározása hisz fájt és hiányzott kibaszottul hiányzott!
Nem tudtam hogy hogyan lesz tovább...
Kilátástalannak láttam a helyzetemet és az hogy Adamtől soha többé nem fogok olyan ölelést kapni amitől minden gondom elszáll ez a tény felemésztett a fiúval olyat éreztem mint még soha...
Vele többet mosolyogtam mint összesen az elmúlt három évbe!
Vele olyat éreztem mint még soha...Mellette biztonságban éreztem magam!
És az hogy soha nem mondtam el neki mit érzek iránta darabokra törte a szívem az meg még jobban hogy már nem is lesz rá esélyem hogy elmondjam neki!
Mióta nincs velem olyanok a napjaim mint egy fullasztó ismétlés mindennap ugyan olyan szürke és magányos...
Adam volt a napom ami beragyogta monoton életem
Adam volt a holdam ami sötét éjszakákon fényt mutatott!
Ő volt az ok hogy ne akarjak meghalni...
Ő volt a gyógyír mindenre és most hogy nincs szépen lassan egyre mélyebbre kerülök...Félek hogy nincs ki út!

Milyen ironikus hogy egészen addig nem tudod mennyit is jelent számodra egy ember amíg el nem veszíted...
Mert amíg veled van nem becsülöd de mikor már elvesztetted rá eszmélsz hogy olyan volt számodra mint az oxigén és szinte alapvető dolog volt hogy az életedbe van...
Na de amikor már nincs az életedbe!?
Olyan mintha megvonnák tőled az oxigént mintha elvennék a napodat a holdadat és az egyetlen jó dolgot a nyomorúságos életedben...

Sajnálom Adam Anderson...És ez a baj hisz én jobban sajnálom mint te!
Jobban szenvedek mint te...
Talán a sors úgy gondolta hogy nekünk nem egymás mellett van a helye nekünk így kellett véget érnie...Szomorú és fájdalmas!
De meg kellett tanulnom hogy nem lehet mindig Happy End a vége!
Nem lehet mindig az hogy boldogan élnek míg meg nem halnak...
Mert kurvára lehet rossz vége is a jó dolgoknak!
És ami el tud romlani az el is fog...

                                            *
Éppen matekon ülök és bambulok végtelenül magam elé amikor felszólít a tanár, hallom ahogy nevemet harmadjára is kimondja de úgy érzem mintha megállt volna körülöttem az idő bár sajnos ez nem így van...
-Cassandra minden rendben van?-kérdezi csípőre tett kézzel.
Ahogy körbe nézek mindenki rám mereszti tekintetét ám belenézek egy barna szempárba ami fájdalmasan néz vissza rám ugyanolyan fájdalmat sugározva ami engem marcangol már napok óta...
Kicsit megáll szemem azon a bizonyos barna szempáron majd feleszmélve a tanárra nézek.
-Nem vagyis igen minden jó!-kezdek mentegetőzni.
-Nem úgy néz ki, szeretnél esetleg kimenni a mosdóba megmosni az arcod vagy bármi?
-Nem megvagyok!-ráztam meg fejemet.

Ahogy haza értem az iskolából anyámék otthon voltak mondhatni engem vártak!
Mindenki az asztalnál ült ahogy beléptem az ajtón őszintén megvallva kicsit megijedtem hogy ugyan miért ilyen furcsák??
-Sziasztok!
-Szia kicsim ülj le!-mondta anyám.
-Mi a gond?-ültem le de fejembe ezeregy mondat kérdés cikázott teljesen pánikba estem!
Mi van ha...Esetleg megtudták a könyvtáros sztorit?
Vagy Maya elmondta hogy Adam itt volt???
Vagy ha megtudták a mocskos titkokat amit csak én és Adam tudtunk...!?
-Tudod drágám ez egy családi hagyomány hogy a lányok hamar férjhez mennek!-kezdett bele anyám mondanivalójába...
-Igen?-csuklott el hangom.
-Mivel lassan 18 leszel és én is 17 évesen házasodtam választottunk egy hozzád illő fiút!
Mivan?????
-De de ti választjátok nekem akihez majd én kötöm hozzá az életemet?-akadtam ki.
-Igen hisz tudod kincsem!
-De anya én nem szeretnék férjhez menni ilyen fiatalon...
-Ez nem akarom kérdése mindenki így csinálta nálunk és az évezredekre visszanyúló hagyományok is így írják elő én is így voltam a nagyid is így volt és annak még az ük nagyija is így volt, szerinted te leszel kivétel?-nézett rám idegesen anyu mire Josh is bólogatni kezdett.
Mayára néztem aki egy fájdalmas tekintetet vetett rám.
-Rendben...-sújtottam le tekintetem.
-Holnap eljön hozzád a fiú és a családja úgyhogy elkérünk téged a suliból délben!-én csak szomorúan bólintottam egyet majd felálltam az asztaltól és szobámba zárkóztam.
Elkezdtem gondolkodni hogy most öljem meg magam vagy később...
Nem is hiányzott más!
Szóval 17 évesen hozzá kötöm az életem egy emberhez akit nem szeretek és nem is ismerek...
Adammel pedig soha többé nem hallunk semmit egymásról...
Komolyan?Így lenne vége a történetnek?
Én hozzá megyek egy idegenhez ő pedig szép lassan elfelejt...
A sok emlékeket az át chatelt éjszakákat a túl gondoló hülye fejemet azt hogy folyton az ablakon szöktem ki hozzá a sok bulizás és a lelkizés...
Ezek mind a kukába fognak landolni.

Csak annyi a kérdésem hogy miért?
Miért pont akkor talál meg minden rossz amikor azt mondom hogy ennél rosszabb nem lehet...
De lehet!
Úgyhogy soha de soha ne mond hogy ennél rosszabb nem lehet, mert sajnos mindig van rosszabb...
Épp amikor megeredtek volna könnyeim valaki kopogtatott az ajtómon, erőt vettem magamon majd kinyitottam.
Maya nézett velem szembe.
-Sajnálom...-jött be majd leült az ágyra.
-Ugyan mit?-én is így tettem.
-Megbántott igaz?-kérdezte mire bólintottam egyet.
-Hallgatnom kellett volna rád Maya...-kezdtem el zokogni mire a lány csak magához ölelt.
-Megszeretted igaz?
-Nagyon nagyon!-préseltem ki ajkaimon.
-És...Hogy is volt ez az egész?-kérdezte miután elváltunk egymástól.
Elkezdtem neki mesélni...Elmondtam neki szóról szóra mindent jó persze azt kihagytam hogy egyik este nála kutakodtam mikor megtaláltam Adam instagramját...
De azon kívül mindent elmondtam neki, elejétől a végéig...
-Jaj istenem...-mondta lesokkolva.
-És gondold el hogy pár hét múlva hozzá megyek egy idegen fiúhoz akit nem szeretek és nem is ismerek...És kénytelen leszek magam mögött hagyni azt a srácot aki a világot jelentette nekem...-sújtottam le tekintetemet.
-Annyira sajnálom Cassie...-fogta meg kezemet együttérzően.-Talán nem is lesz annyira rossz ez a házasság...Talán segít elfeledtetni majd veled a múltat!
-Hát nem hiszem hogy azokat én valaha elfeledem...
-Ne feledd Cassandra ha egy ajtó bezárul kinyílik egy új!
-Reméljük...

Reggel már hatodjára csörgött az ébresztőm de én hatodjára is lenyomtam...
Az ágyba feküdtem a plafont kémlelve nem éreztem semmit csak bambultam csak a tátongó ürességet éreztem szívembe amit Adam maga után hagyott...