A mágia mestere

Tizennyolcadik fejezet

- Minden készen áll? – kérdeztem.
- Igen. – mondták.
- Akkor köszöntsük őket. – nyitottam a kapukat.

Bárki, aki megkérdezné tőlem, miért kell ekkora nagy felhajtást csinálni egy kitüntetésből, azt mondanám, mert megérdemlik. Tettek érte elég sokat, hogy most itt legyenek és dicsérjék, éljenezzék őket. Hogy kikről is beszélek? Hát az új mesterekről.

Az évek alatt nagyon sok minden történt. Ám a díjátadó nem maradhat el.

A kapuk nyitását követően minden mester társam belépett rajta a hozzátartozókkal együtt. Mi a mikrofon előtt álltunk 5-en. Megvártuk a csendet.

- Köszöntünk mindenkit. – szóltam.

Nagy ujjongás és tapsvihar tört ki. Mindannyian mosolyogtunk.

- Hihetetlen, hogy már itt vagyunk. – szólt Tim. – Sok minden történt az utóbbi években.
- Még, hogy sok. – nevetett Kate. – Rengetek minden.
- Bizony. – helyeselt Kim is. – De a lényeg, hogy itt vagyunk és köszönhetünk mindenkit. – mutatott körbe.

Miközben beszéltek, nekem ki kellett jönnöm. Nem szerettem volna, de muszáj volt. Az irodámba indultam, mivel Peter bent volt, az újdonsült „kezdő mágusunk". Hihetetlen, hogy ő is itt tart már.

- Peter. – mentem be.
- Amanda. – nézett rám.
- Nem jössz? – kérdeztem. – Mindenki már a nagyteremben van. – álltam mellé. – Jól vagy? – néztem rá.
- Igen, csak egy kis nosztalgia kapott el. – mondta.
- Igen? – mosolyogtam.
- Mhmm. – bólintott. – Örülök, hogy végül itt kötöttem ki és nem máshol. – mondta.
- Mi is ugyanígy örülünk neked Peter. – simogattam meg a hátát. – Viszont meg kell nézned a többiek átadóját.
- Igen, tudom. – sóhajtott. – Mehetünk. – indult.

Visszamentem, ám Peter társaságában. Sam boldogította a népet, mikor beértünk. Ez a csaj, ha nem lenne ki kellene találni, de komolyan.

Amint megláttak minket még nagyobb mosoly ült ki az arcukra. Intettem és mentem is melléjük. Peter nem akart feljönni, így ő Kiara mellett maradt.

- Na jól kiszórakoztad magad? – kérdeztem.

Ezen mindenki jót nevetett.

- Még nem teljesen, de van még bőven időm. – felelt.
- Ennek igazán örülök. – mosolyogtam. – De szerintem itt az ideje, hogy mások is szót kapjanak. – néztem az előttünk álló emberekre.
- Igazad van. Felkonferálod? – kérdezte.
- Természetesen. – bólintottam. – Szavakba se ejthető boldogságot érzek most. – kezdtem. – Minden diákunk mesterré vált. – mondtam. – Ez az első ilyen év, hogy ez sikerült számunkra és nagyon nagy megtiszteltetés kiadni mindannyiótoknak a mesteri kinevezést. – Sok minden történt. – álltam meg. – Ám az mind a múlt és reméljük így is marad örökre. De nem akarom szaporítani a szót. – fejeztem be. – Sorban kérek minden mestert, hogy jöjjenek majd ki. 

Minden újdonsült mestert egyesével hívtunk ki és neveztünk ki. Kiara volt az utolsó, mivel ő lett felkérve, hogy mondjon pár szót.

- Kiara. – mondtuk.

A lány elénk állt.

- Hivatalosan is köszöntünk a mesterek között, Kiara-mester. – mondtam.
- Köszönöm szépen. – válaszolt. – Nagyon örülök, hogy itt lehetek. – szólt ismét. – Boldog vagyok, hogy sikerült végig vinni ezt a sok harc mellett és minden mellett, ami nehezítést okozott. Ám azokon is túl vagyunk. Győzelmet arattunk, ami számomra fantasztikus érzés. Sokat köszönhetek a diák társaimnak, akik tartották bennem a lelket, mikor nem éreztem úgy, hogy igenis sikerülhet. Ám sokkal tartozom a mestereimnek, akik megtanítottak küzdeni és elérni a céljainkat. Foglalkoztak velünk még a legkiegyensúlyozatlanabb időszakban is. Nem hagyták, hogy összetörjünk, ha el is estünk segítő kezet nyújtottak felénk, ami nekünk megnyugvást okozott. – mondta. – Sokat tanultam és ezt szeretném a következő generációnak is átadni. – fejezte be.