French Apologies

33. Leletek

"A legrosszabb, hogy pontosan tudtad mit érzek irántad..."

Árulás, a lehető legrosszabb érzés, amit egy szerelmes egyed érezni tud a szeretett fél irányából. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor kijelenthetem, sose hittem volna, hogy pont ő lesz majd életem első nagy szerelme. Azt pedig végképp nem, hogy ez viszonzatlan lesz. Sajnos az életben néha meg kell tanulnunk elfogadni a döntést, ha valaki nem mellettünk képzeli el a jövőt, de félre értés ne essék, nem hibáztathatjuk magunkat és ami még ennél is fontosabb, nem kereshetjük magunkban a hibát, hiszen sok esetben ez sokkal többről szól, mint arról, hogy valakinek tetszünk e vagy sem. Ettől nem leszünk kevesebbek, rondábbak és butábbak sem. Devin története egy fajta tükre mindannak, amin keresztül mentem az elmúlt másfél évben.

Vágás a képek között és ismét a kórházban találta magát. Devin hetek óta nem volt olyan stresszes, mint azokban a percekben, hiszen hamarosan kiderül sikerült e a második adag kemoterápia. Az első sikertelen próbálkozás után kezdett hanyatlani házassága Dan-nel, aki most nem volt mellette. Azt gondolta ezt könnyebb lesz elviselnie, mint amilyen ez valójában volt. Percekig merengett csendben, az óra kattogását hallgatva, miközben a telefonját bújva várta, hogy egykori párja rácsörög a vonal másik oldaláról. Ahogy a fehér falakról a fehér szekrényekre változtatta fókuszát, minden erejét oda koncentrálta az elkövetkezendő percekre. A csendben hirtelen egy buborékot érzett maga körül. Mintha nem hallana semmit, ami körülötte történik. Mintha elnémult volna a világ, ő pedig csak vendég az idegenek országában. A hideg futkosott végig a hátán, míg végül minden fehér lett körülötte. Látta a jövőt, amitől a legjobban rettegett. A temetést, melynek minden percét megtervezte arra az esetre, ha úgy alakul véget kell érnie nyomorúságos életének. Oly rég volt már, hogy utoljára gondtalan volt az élete. Csak azt kívánta, hogy egy pillanatig múljon el a fájdalom, amit szívében érzett és ő tovább léphessen egy újabb fejezetre. Nincs több bocsánat. Nincs több sajnálkozás, csupán a szomorú igazság. Egyedül volt.
- Devin! - Szólalt meg egy hang körülötte, ő pedig visszatért a valóságba. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a képzelet játszik e az elméjével, avagy tényleg van ott valaki. Ahogy az alak felé pillantott egy percig ki sem tudta olvasni ki az illető, aki közel lépett hozzá. Másodperceken belül kitisztult a kép és kirajzolódott, hogy ki szólította meg, ezzel megtörve gondolatmenetét.
- Daniel? - Kérdezte ijedten, felpattanva a székből, nyilvánvalóvá téve mennyire retteg az eredményektől. Volt férje szinte azonnal tudta mit kell tennie és odalépett, hogy magához ölelje volt párját. - Daniel... - Mondta ismét sírdogálva, összetörten annak a férfinek a karjaiban, aki a problémát előidézte.
- Tudom, kicsim. Itt vagyok. - Nyugtatta a fiút, hogy az érezze, nincs egyedül.
- Miért vagy itt? - Kérdezte szomorúan, ám egyben örült is, hogy talán van még érzelme a fiú iránt.
- Nem bírtam ki, hogy ne legyek itt veled, amikor... amikor megtudod az eredményeket. - Mondta mélyen a fiú szemeibe nézve, remegő hangon. Mintha maga sem tudná eldönteni, hogy helyes e amit tesz. Talán nem kellene ott lennie. Talán békén kellene hagynia őt. - Az érzéseim változhattak irántad, de mindig szeretni foglak. Mindig érdekelni fog mi van veled. - Folytatta vallomását távolságtartóan, hiszen igaza volt, már más ébred a karjaiban reggelente. Másnak mondja el mi történt vele aznap. Más főzi meg neki este a vacsorát. Más mossa ki ruháit vagy készíti fel őt az új nap nehézségeire. Mással éli meg azokat az élményeket, utazásokat, melyeket egykor ővele. - Bocsáss meg.
- Miért kérsz bocsánatot? - Kérdezte összezavarodva Devin. - Nem értelek.
- Mindenért. - Válaszolta röviden és velősen, majd csend lett a folyosón. Néhány percig csendben voltak egymás karjaiban, mélyen egymás szemeibe nézve. Ajkaik közeledni kezdtek egymáshoz. A fiú érezni kezdte Daniel parfümjét, ami egészen beleivódott az agyába. A férfi szaporán kapkodott levegőért, ahogy majdnem megcsókolták egymást. Az ilyen pillanatokban viszont az a rész a szép, amikor valaki félbe szakítja őket.
- Köszönöm, hogy eljöttek. - Szólalt meg a Doktor úr, amikor kinyitotta az ajtót. - Ne haragudjanak, nem akartam zavarni...
- Nem... Köszönjük, hogy hívott. - Mondta Dan, akiből előtörtek a reflexszerű tettek, mint például az, hogy szerelme helyett szólaljon meg a nehéz helyzetekben.
- Jó napot Dr. De'Ath. Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott. - Ahogy besétáltak az orvos azonnal a lényegre tért. Vannak ugyanis helyzetek, amikor nincs értelme tovább húznia a páciensek idegeit.
- Devin, maga tiszta. Gratulálok! - Mondta boldogan az orvos, amikor átnyújtotta a leleteket, rajta az utolsó vizsgálatok eredményeivel.
- Úristen. Ez fantasztikus! - Kiáltott fel boldogan Daniel, aki azonnal a karjaiba kapta a fiút, aki nem hitt a szemeinek. Nem tudta elhinni, amit olvasott. - Vége van drágám. Megcsináltad. Legyőzted!
- Nem hiszem el... - Motyogta mosolyogva, ám az arcán még mindig azt a sokkot érezte, amit a folyosón történtek okoztak. - Nem tudom elhinni. Ez biztos?
- Nos... fél évente kontrollra kell járnia, de igen. Holt biztos, ahogy a nevem is mondja. - Viccelődött boldogan az orvos, aki hosszú ideje nem örült egy páciense örömének sem ennyire, mint most. Tudván, hogy Devin min ment keresztül az elmúlt években, kijárt már neki egy ehhez hasonló jó hír. Aláírva a papírokat Dan kikísérte őt az utcára és próbálta folytatni a korábbi beszélgetésüket.
- Ezt muszáj megünnepelnünk. Elviszlek vacsorázni, mit szólsz? A kedvenc helyeden foglaltam asztalt. - Mondta Dan, aki sietett az autójához, hogy kinyissa a fiúnak az ajtót.
- Dan, mit művelsz? - Kérdezte összezavarodva. - Elhagytál egy másik fiúért. A legjobb barátomért ami azt illeti. Futárt küldesz a ruháidért. Kinyomod rám a mobilod. Elválsz tőlem és magaddal viszed a kislányunkat. A lányunkat aki az én nevemet viseli. Úgy, hogy tudod jól, te vagy életem szerelme. Azt gondolod, hogy mindezt elintézed egy vacsorával és szent a béke? Mert ha igen, akkor óriásit tévedsz.
- Devin, én...
- Sajnálod? Most, hogy meggyógyultam biztos vagyok benne, hogy így van. De ez nem elég. Többé már nem.
- Szeretlek! - Győzködte Devin-t és egyben saját magát is a férfi, aki össze volt zavarodva a döntéseivel kapcsolatban. - Elbasztam. Kérlek bocsáss meg. - Mondta könnyes szemekkel, minden bizonnyal teljesen őszintén.
- Tudom, hogy igazat mondasz, de még így sem tudod eldönteni engem akarsz e. Csak ismét fel akarsz próbálni, hogy passzolok e még. Hogy kinőttél e, mint a boxereidet, hiszen akkora fasszal léptél ki az életemből, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy már nem jók rád. - Folytatta eszmefuttatását nevetve Devin. - Én nem egy ócska ruhadarab vagyok, Daniel. Az egész életemet neked adtam. Neked nem kellett. Hát sajnálom. Nem leszek pótlék senkinek sem. Olyan férfit akarok, aki tudja mit érez irántam. Olyat, aki tudja, hogy mit jelent számára a "szeretlek" szó.
- Nem tudok nélküled élni. - Vágott Devin szavaiba ismét sajnálkozva Dan.
- Kénytelen leszel... - Válaszolta, majd elsétált az esőben és egy taxi felé kezdett futni. Daniel utána eredt, ám nem volt elég gyors. A taxis elindult, a férfi pedig kiáltozott csupán az autó után. Telefonhoz nyúlt és tárcsázni kezdte fejből Devin telefonszámát: A hívott számon előfizető nem kapcsolható. ~ Szólt a hang.
- A kurva életbe! - Kiáltott felzaklatva a férfi, aki dühöngve verte bele az öklét a legközelebbi lámpaoszlopba. Tudta, hogy talán egy életre lemondott az igaz szerelemről egy viszonyért, ami végtére is közel sem adta meg neki azt a szeretet, amit volt férjétől kapott és amit valószínűleg sosem kaphat vissza.