Nyári Szerelem

20.fejezet

 Lent a konyhában nem talált senkit, csak Cirmi a kiscica nyávogott az ajtónál, így ahogy előző nap látta Alextől, kiengedte őt a szabad levegőre. Majd a konyhapult felé lépett, töltött magának egy pohár narancslét és elolvasta a kis cetlit, amit Róbert hagyott neki a konyhapulton. Azt írta, hogy ők már korábban felébredtek, mert várja őket a munka, így nem tuták megvárni a reggelivel sem, de az ő részét a hűtőben találja becsomagolva. Így a lány megnézte ott, ahol valóban volt egy kis tál, ami le volt fedve alufóliával. A mai reggeli palacsinta volt, amiből volt egy túrós, kakaós és lekváros töltelékű is. A legjobban a túros ízlett neki, amibe belekevertek mazsolaszemeket is. A helyiségben nagyon fülledt és állot meleg volt, így bukóra kinyitotta az ablakokat. Mikor befejezte az evést, elmosta maga után a tányért, a helyére rakta, és már ment is kifelé. 

 Ahogy kilépett az ajtón, az orrát megcsapta a reggeli szellő és a frissen nyírt fű illata. A távolban a madarak szépen énekeltek a fák lombjai között és a messzi távolban látta a medencék vizének ragyogását is. Most csak egy sima sportcipőt húzott, mert tegnap belelépett egy nagy sárba, amit még elfelejtett letisztítani a csizmájáról. A lovaglópályákon még nem volt senki, de az istállóknál sem tartózkodtak sokan, csak pár korán kelő ember, akik épp a lovaik körül tüsténkedtek. Még Alexet nem látta sehol, így körbejárt a lovak között, akik kíváncsian dugták ki a fejüket. Az egyik istállóban észrevett egy magas szürke lovat, aki büszkén emelkedett fel a fejével és nézte a látogatóját. Isabellt meglátva prüszkölt egyet, mintha csak üdvözölné. A lány óvatosan benyúlt a rács fölötti részen és megsimogatta a puha orrát. Ekkor egy halk torok köszörülést hallott a háta mögül, így a cipője sarkán megpördült.

 - Jó reggelt! Remélem felkészültél - köszöntötte cinikus mosollyal Alex.

 - De mégis mire? - kérdezte izgatottan a lány, akit már meg sem lepett, hogy megint rájött az a melengető, bizsergető érzés.

 - Majd meglátod! Gyere - mondta, majd sarkon fordulva elindult előre felé, nyomában Isabellel. Visszafelé bandukoltak a pályák felék. Mikor már a homokos pálya kerítésénél tartottak, a fiú megállt és kinyitotta a lány előtt a kis fehér kaput. A pálya túlsó végén állt egy sportos fekete telivér, aki Isabell elképzelése szerint, épp a gazdájára várhatott. Ekkor Alex megtorpant és hátrafordult a lányhoz.

 - Mit gondolsz, miért hoztalak ide? - kérdezte.

 - Hogy megnézzünk egy lovast aki lovagol? - kérdezett vissza a lány szórakozottan.

 - Hát.. valami olyasmi. Én tényleg itt leszek és nézni fogok egy lovast, de TE nem leszel itt mellettem - most már a fiú kifejezetten vigyorgott a lányra.

 - De akkor... na várjunk csak! - és ekkor Isabellnek leesett a tantusz, hogy mire is gondolt Alex. Felváltva kapkodta a fejét közötte és a ló között. - Nem. Nem és nem! Biztos, hogy nem. De hát tegnap meséltem neked, hogy...

 - Hogy még kisebb korodban ültél lovon, de az már rég volt? Igen, mondtál valami hasonlót. És azt is, hogy az milyen régen volt, hogy biztos nem menne. Igen emlékszem. De, ha egyszer valaki megtanult lovagolni, azt már nem felejti el. És egyébként is, honnan vagy benne olyan biztos, hogy nem menne? Legalább csak próbáld meg - mondta és a telivér felé indult, aki kíváncsian hegyezte a fülét.

 - De... ha leesek? - kérdezte Isabell, valami kifogást keresve.

 - Nem fogsz leesni, mert ő itt a legjámborabb és legbölcsebb ló az egész birtokon. de hogyha mégis leesnél, megígérem, hogy elkaplak.