Lonely - Kim Namjoon × Reader (I. RÉSZ)

7. Fejezet

Amióta megtaláltad Namjoon-t, már 3-szor felébredt, és elájult. Nagyon kezdtél érte aggódni, és találkozásotok óta ez volt az első alkalom, amikor úgy érezted, hogy nem szabad feladni. Idegesen néztél körbe, de elindulni már nem mertél, hiszen akkor itt kellene hagynod őt, és ki tudja túléli-e. Gondolkodni kezdtél, de valahogy mindig ugyanott kötöttél ki; cippelned kell. A karjaid biztosan nem bírják el, hiszen két pálcika csüngött a vállaidból, így a hátadra kellett venned. Legalább, ha megbotlasz, majd felfogod az esést, és így folyamatosan hallod a légzését. Egyedül azzal volt gond, hogy a hátadra vedd, hiszen jóval magasabb volt nálad, ám könnyebb, mint gondoltad. Kellett egy kis idő, mire rájöttèl, hogy ő egy idol, ezért nyilván folyamatosan égetnie kell a legkisebb zsírréteget is a testéről. Megérezted a felsőtestedet körbeölelő erős végtagokat, majd a hátadnak simuló hasizmát nedves pólóján keresztül. Nedves lehetett a talaj, bár te ez nem érezheted vastag nadrágodon keresztül.
Lassan tudtál haladni, mivel jól átgondoltad merre lépsz. Megfogadtad magadnak, hogy többet nem engeded elaludni, hiszen nem akartál több ilyen kört leróni. Volt hogy majdnem lecsúszott a hátadról, ilyenkor egy kissé megdobtad, hogy visszatérjen eredeti pozíciójában. Már tudtad, hogy milyen, amikor a másik és a saját életedért is küzdened kell; valahogy olyan mintha teljes figyelmed arra irányulna, hogy tovább küzdj. Erőiden felül teljesítesz, a labádat úgy hajtod, mintha séta-üzemmódan futópadoznál. Kiszáradtál, a nyelved feldagadt. Nem tudtad így még meddig húzzátok, de jobban belegondolva, Kim Namjoon-nal meghalni, talán számodra a legszebb halál lenne. Persze a halál okának, nem az ivóvíz hiányt jelölted volna meg. Tény és való, nem igazán tudtatok normálisan megismerkedni, de az, hogy ő híres, megnehezítette a dolgod. Igen, egy darabig ezt az irritáló körülményt hibáztattad. Meg azt az apróságot, hogy itt ragadtatok a semmiben. Bár ki tudja mi ez? És ki tudja, hogy nem-e csak te őrültél meg? Gondolataidból kizökkentett az, hogy utasod motyogni kezdett, bár az elején inkább csak fájdalmas nyöszörgésnek hallattszott. Rögtön hátraszóltál neki, mire ő körbenézett a hátadról.

- Te komolyan a hátadra vettél? - kérdezte kíváncsian.

- Valahogy el kellett indulnom - válaszoltál, majd magad elé fordítottad a tekinteted.

- Milyen hosszú ideje cippelsz? - kérdezett újra hitetlenkedve.

- Fogalmam sincs, már egy ideje elvesztettem az időérzékemet - mondtad neki újból - egy ideig még jobb, ha ott maradsz, nem kell, hogy elájulj újra - zártad le a vitát.

- Bolond vagy - zárta le ő is, kínjában nevetve, bár neked nem éppen tetszőleges módon.

- Ez nálad a "Köszönöm"? - vetetted oda, mivel már megint kezdted soknak érezni a tudálékosságát.

- Igazad van. Köszönöm, hogy megmented az életemet, miközben ketté töröd a gerincedet! - szállt be a vitába.

- Honnan veszed, hogy nehéz vagy? Jó, az elején nem volt könnyű, de csak azért, mert fel kellett kapnom magamra 181 centit. És nézd csak; nem vagyok halott! - forgadtad a szemed a sötétben, és RM-be fojtottad a szóáradatot. Ez már nem tetszett, hiába nyerted meg a csatát, hiszen így nem tudod, mikor ájul el. Végülis jobban átgondoltad mit mondtál, és egy koreai fülnek, valószínűleg nem esett jól. Sőt eléggé modortalan volt, szóval egy mély sóhajjal egybefűzve, rászántad magad, arra, hogy azt mond - Bocsánat, nem kellett volna veszekedés kezdeményeznem.

- Semmi baj. Én is sajnálom, lehetnék egy kicsivel hálásabb - sóhajtott ő is, és fejét a válladra döntötte. Nem lehetett hibáztatni. Már megszokta, hogy neki kell példamutatóan lennie, és nem akarta így kihasználni a rajongóját. Nem szeretett a gyengébbik fél lenni, az áldozati bárány, akit egy lány emel le a tűzről. Pedig nagyon jól tudta, hogy szüksége volt a segítségre, legalábbis most.

- Namjoon? - rántottad ki gondolataiból - kérhetek tőled egy szívességet?

- Attól függ, hogy mit szeretnél - most aggódni kezdett, hogy nem -e az új telóért kezdesz-e könyörögni, de ami választ kapott, meghökkentette.

- Azt szeretném, hogyha énekelnél nekem - kérted miközben igyekeztél rásandítani. Szemei enyhén tágranyíltak. Ilyenkor és ilyen helyzetben azt szeretnéd, ha énekelne?

- Nem hallottál elégszer? - ráncolta a homlokát.

- Ez a legjobb ötletem, hogy valahogy ébren tartsalak - reccsegett a száraz torkod - Nem akarlak megint eszméletlenül cippelni. Akkor arra is figyelnem kell, hogy lélegzel-e - lépdeltél tovább, mire ő nyelt egyet, és elkezdte a Moonchild -ot énekelni. Nagyon másnak hatott a hangja, mégis barátságosnak hallatta. Sőt, természetesebbnek, igazibbnak. Akkor gondolkodtál el, azon, hogy ez lehet ő igazából; RM, aki pizsamában, beéneklés nélkül, egy sötét helyen is képes valami csodálatost alkotni. Fantasztikus, és példa értékű. Emberi, és nem egy bálványszépségű, nem aranyból, hanem rézből ömlesztett, igazság. Miközben énekelt, elmosolyodott féloldalasan, és újra annak a meggondolatlan frizurájú fiúnak érezte magát, aki egykor volt.