Lonely - Kim Namjoon × Reader (I. RÉSZ)

13. Fejezet

A smaragdosan csillogó víz mindkettőtöket lázba hozott. Kiszáradt torkotokat mohón oltotáttok a hűsítő folyadékkal, és kicsit megmostátok vele arcotokat, majd elégedetten néztetek körbe. Olyan volt a helyiség, amit már tényleg csupán a könyvekben olvashatattok. A víz csillogása a falra vetődve játszik, miközben néhány fáklya félhomályos enyhe melegségbe burkolja a helyszínt. Kicsit egy medencéhez hasonlít, de annál jóval békésebb.

- Még életemben nem láttam ilyen tiszta vizet - mondta Namjoon, miközben felemelkedett guggoló helyzetéből. Az arcáról folytak a kósza cseppek, haja pedig kócosan és nedvesen tapadt a bőréhez. Örült, hogy talált végre egy kiindulópontot, ahonnan elindulhatott gondolat menetében, hogy végre megoldást találjon. Ragyogó szemekkel nézett, téged szinte figyelmen kívül hagyva. Kicsit fájt, de már nem zavartattad magad, mivel eléggé tudtodra adta, hogy semmi kedve elmerülni kapcsolatotokban. Inkább te is tovább nézelődtél, de már nem bírtál a lábadon állni, így a falnak dőlve üldögéltél egy ideig. Társad ügyet sem vetett a fáradtságára, sem pedig a problémáira, hiszen idolként már megszokta, hogy azok másodlagosak az életében. Elkezdett a part mellett sétálni, ott nézte a sekélyes folyót, amiben észrevette saját magát. Nem is emlékezett mikor engedte meg utoljára magának, hogy így nézen ki. Teljesen kiábrándult. Haja kócos, szeme alatt sötét táskák, és egy kis borosta is nőtt az álára. A ruhája hiába drága, most tiszta kosz, tehát most inkább egy hajléktalanak nézett ki, mint egy idolnak. Ámultan pislogott kettőt, majd elnézett az irányodba. Mióta nézhet ki így? És te hogy vagy képes még ezután is vonzódni hozzá? Szemeivel alaposan végigmért; ruháid felé annyira se voltak piszkosak, mint az övéi, a szemed alatti táskák is kisebbek voltak, hajad pedig még mindig selymes. Ha hajléktalan lennél is, akkor is belédszerethetne bárki, és ezt ő állapította meg magában. És 148 IQ-val nincs esély vitatkozni, igaz?

Visszanézett magára, miközben azt érezte, hogy a legkevésbé sem érdemli most meg a csodálatodat. Még akkor is, ha az elején megpróbált kedves lenni, érdeklődött irántad, viszont utána, már az sem zavarta, hogy meg sem szólalsz. Szégyellni kezdte magát, de hamar észhez tért, és gyorsan letisztázta magával, hogy a minimum ezután az, hogy élve kijutasson téged. Nem gondolta, hogy te miért is kedveled őt ennyire igazából, ahogy azt sem, hogy a külseje számodra a legutolsó szempont.
Becsukott szemekkel emlékeztél vissza arra a napra, amikor először meghallottad a zenéjét. Igazából éppen teljesen készen voltál, ugyanis eléggé jó tanuló voltál, emiatt a többiek, akár értelmetlenségükből, akár féltékenységükből fakadóan, de eléggé megnehezítették a mindennapjaidat. Pedig te nagyon, nagyon szerettél volna elég jó lenni, de egy idő után te is beláttad, hogy ez lehetetlen. Előtte pedig a szobádba sírdogáltál. De azt keservesen.
Amíg nem ismerted RM-et eléggé más elvárásaid voltak a zenével kapcsolatban. Első szempontként a szívszorító, bánatos, jó rajta sírni zenéket jelölted meg. A többi már nem igazán számított. Spotify-on hallgattad, ezért amint véget ért a Love is gone -nal befejezett lejátszásilistád, hallottad meg az ő hangját. Teljesen véletlenül rakta oda az alkalmazás, de hirtelen mégis abbahagytad rá a sírást és szippogva nyúltál a telódért. A Forever rain-t indította el a telefonod, nem is teljesen értetted a szövegét, de valahogy erre sikerült leállítani a sírást. Vagy 300-szor indítottad újra aznap, a végén már mosolyogva, szerelmesen feküdtél a hátadon, és valószínű arra is aludthattál el, hiszen másnap teljesen lemürelve találtad a telód. Másnap senki és semmi nem ronthatta el a kedvedet, mindvégig arra tudtál gondolni, hogy ki lehet az az RM, hogy így el tudta állítani egy tinilány fájdalmait? Már azt sem érdekelt, hogy mindenki röhögött rajtad, az sem, hogy egyedül ebédeltél, hanem csak arra tudtál gondolni, hogy vajon, ki lehet a te herceged, aki még nem tud arról, hogy a herceged. Amint hazaértél, szinte rögtön levágtad magad a gép elé és gépelni kezdtél, keresni róla minél több infót. Szinte síkitottál, amikor megláttad, hogy ugyan azokat a könyveket olvastátok, és ugyanazok a kedvenceitek. És tényleg... az utolsó amit megnéztél az a fényképe volt. Akkor is, ha utána jó sok képet raktál ki róla a faladra. Egy mélypontról húzott fel. Az pedig, hogy semmi visszajelzést nem kaptál az érzéseidre, bár reális volt, de azért fájt. Pedig még azt is boldogan tűrted, hogy ezután a zenei ízlésed miatt is lenyomiznak, mert akkor kit érdekelt?
Ott volt neked ő, az álmaid róla, a zenéi és a naplód... Ami legyen kínos vagy nem, de akkor is hozzácímeztél benne minden egyes bejegyzést. De most mi marad majd belőle? Egy beszélgetés a könyvekről, aminek a fejét nem értetted. Meg talán, ha jól csinálod a pulcsija.

Együtt hallgatattok, így gondolataitokba merülve, kifáradva. Te a plafonra, Namjoon rád meredt, közben pedig erősen sajgott a feje. Úgy tűnik, előző alkalom óta, nem teljesen lett jobban. Ráfért volna azért egy borogatás minimum, de nem mondta ki hangosan, helyette csak kómásan, mosolyogva bámult, mielőtt a földre hullott ájultan. Az arcán viszont ott maradt egy mosoly, amit te nem érthettél, hiába keltegetted kitartóan.