Lonely - Kim Namjoon × Reader (I. RÉSZ)

14. Fejezet

Rémülten elsápadt arccal bámultad a földön fekvő fiút, miközben igyekezted kényelmes pozícióba állítani fejét. Arcából kiseperted a kósza, nedves tincseket, közben pedig szüntelenül ordítottad a nevét. Megállapítotad magadban; az esésnek megvoltak a következményei. Pánikba estél már-már sírva folytattad neve skandálását. Az arcán lévő mosoly nem halványodott el, így amikor már egy kicsit lenyugodtál, hirtelen felindultságból megérintetted puha ajkait. Felszusszogott, mintha csak aludna, mire a te szívverésed is visszaállt normálba. Fejét az öledbe raktad és igyekeztél normálisan viselkedni, már amennyire lehetett. Ujjaidat belemártottad a hideg, hűsítő vízbe és öntözni kezdted az arcát, hátha ez felébreszti, viszont ő mozdulatlan maradt. A ruhád pedig még vizesebb mint, eddig a nyirkos, barlangias túrátoktól. Szagatottan vetetted a levegőt, remegő kézzel a haját kezdted el simogatni, és a reménytelenség legkeservesebb könnyeivel áztatni. Mert mi mást is lehetne kezdeni egy ájult idollal, igaz?

(A következő rész saját elképzelés alapján készült, valószínű semmi köze a valósághoz.)

Namjoon meglepetten nézett körbe magán, amikor a BigHit épülete előtt találta magát, de mivel nem volt más ötlete be ment. A recepciós oda se bagózott rá, a biztonsági őröket pedig éppen lefoglalta egy-egy szendvics. Összeszűkített szemekkel figyelte a jelenetet, mire rájött, hogy honnan ismerős neki ennyire az egész. Kapkodni kezdte a fejét, hogy mégis merre kellene elindulnia, ahhoz, hogy megtaláhassa azt akit keresett. A BigHit jó sokat változott már azóta... És most minden emléke is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy el tudjon igazodni.

- Elnézést kérek - hallott egy fiatal hangot a háta mögül mire megpördült. A recepciós unott tekintettel méregette a fiatal fiút, majd felvonta a szemöldökét; Namjoon-nal együtt. A hirtelen telismerésbe beleborzongott a teste, hiszen a fiatal Jimin állt előtte. Mennyivel természetesebben nézett ki akkor! Jó, a magasság arányok már akkor is észrevehetően voltak, de az alkata jóval erősebbnek nézett ki, mint a fogyókúra után. Néha még manapság is képes eltölteni egy egész napot evés nélkül, persze, amikor Jin nincs otthon.

- Elnézést - dadogta szerencsétlen fiú zavarában, majd a nő  elé tette behívólevelét. Meghallgatásra jött.

- Második emelet 3. Szoba jobbra - mondta a nő és már vissza is dugta fejét a számítógép mögé, miközben a fiatal fiú elrakta a táskájába a levelét. Bizonytalan léptekkel haladt előre, addig, ameddig valaki meg nem szólította.

- Hé te! - mondta a folyosó végéről egy még ismerősebb hang. A sajátja. Bár úgy tűnik a haj témában nem lehetett meggyőzni régi énjét, jószándéka nem múlt el - Meghallgatásra jöttél igaz? - Jimin csillogó szemekkel bólintott - Nagyszerű, gyere felkísérlek! - azzal megragadta a kezét és elkezdte vonszolni szerencsétlent az emeletekre.

- Te itt dolgozol? - kérdezte zavartan Chim, mire a fiatal RM kuncogva válaszolt.

- Még nem egészen, de majd fogok! A BigHit saját maga fedezett fel engem, most már csak a megfelelő tagokra várunk. Nem igazán szeretnék szólista lenni, meghát a szövegeim nagyrészéhez vokálok is kellenek - Namjoon-nak nagyon kapkodni kellett magát, hogy utolérje a két fiút és minden szót halljon.

- Felfedeztek! Eléggé menő lehetsz akkor - sóhajtotta a kisebbik.

- Még az sem egészen - kuncogta Namjoon - Egyelőre költő vagyok - na ezzel a kijelentéssel végigrázta a hideg a férfit. Mikor mondta ki ezt utoljára? Költő... egyáltalán nem voltak rosszak a versei, sőt, egy-két szerkesztéssel igazán jók lehettek volna.

- Hát nem nézzel ki... valami költőinek - mérte végig Jimin a fiatal Namjoont, mire az újra röhögött egy egészségeset.

- Mostmár rappernek készülök, talán ezért - mondta és az ajtó elé lökte zavarodott Park-ot - Itt is vagyunk! Remélem majd találkozunk még! Kár lenne egy ilyen haverért, mint te.

- Ja... Haverért - motyogta Jimin, akinek úgy tűnik nehezére esett elhinni, hogy ebből a csávóból bármikor költő lesz - Hé!
- kiáltott utánna, mire az visszanézett - Izé... zsír hajad van! - nyögte ki az első szófordulatott, ami eszébe jutott.

- Zsír... - vonta fel fél szemöldökét Namjoon - Tényleg kár lenne érted. Amúgy kösz! - és már le is sietett a lépcsőn. Jimin bement a szobába, a felnőtt Joon pedig megsemmisülten nézett maga elé. Ő miért nem emlékszik semmi ilyesmire? Bár, lehet jobb volt ameddig nem emlékezett. Jiminben valószínű elég mély nyomott hagyhatott. Tényleg ilyen volt? Jó, másnak talán aranyos... TALÁN. De önmagának... inkább volt égő. Úgy érezte leginkább lesüllyedne a föld alá. Szinte kiállhatatlan így felnőtt fejjel a volt viselkedése. Hirtelen változott a kép, és otthon találta magát, édesanyjával szemben. Jobban mondva az édesanya és önmaga között.

- Namjoon, most hallgass ide! Jó eddig tűrtem, hogy zenélhess, de most már nem tudom. Le kell mondanod az egészről, mert nem biztos megélhetés! Persze mindenki szereti a zenét, de, mint munka... Nem mindenki lehet Micheal Jackson - sóhajtotta az anya.

- Engem ez érdekel most a legkevésbé - szólt vissza Nam, mire anya kikerekedett szemekkel nézte - Anya, nem érted? Egy csapat van a hátam mögött, akiket vezetnem kell. Neked talán ez nem jelent annyit, mint nekem, de attól még számítanak rám. Értsd meg, ha most megakadályozol, soha nem lehetek igazán boldog.

- De lehetsz Joon, igenis lehetsz! Hogyan is láthadnád gyerekfejjel, mi fog téged boldoggá tenni? Ez most csak a lázadó korszak gyümölcse, higgy nekem! Ha egy kicsit visszatérnél a régi szokásokhoz... - itt önmaga félbeszakította.

- De nem akarok visszatérni. Nem akarok újra egy üres robot lenni, még akkor sem, ha a világ csodájára járok. Egyéniséget akarok, igazi életet. Utazni a világ körül, koncerteket adni, és megváltoztatni az emberek életét a zenémmel. Ezt akarom anya. Tudod mit? Lehetek egy századik kitűnő tanuló, vagy lehetek egy első számú rapper. Válasz! - tárta szét a karját, mire anyja hátrébb húzódott és láthatóan elgondolkodott. Végül csak lemondóan sóhajtott és fia elé térdelt.

- Namjoon, te nekem mindig elsősorban a kisfiam leszel. Én is jót akarok, de ha most összeveszünk, lehet soha nem látlak többé, amit nem akarok. Biztos vagy a zenélésben?

- Ennyire még semmiben sem voltam biztos - ragyogott fel a fiatalabbik arca - Tehát megengeded?

- Meg - simogatta meg az arcát - Nemes cél vezérel, és tudom, hogy véghez tudod vinni. Mostmár látom, hogy mennyire akarod.

- Köszönöm anya! - ölelte meg a nőt, aki visszaölelte. Még egy néhány percig így maradtak, de akkor egy idegesítő telefon félbeszakította a jelenetet.

Namjoon elviselhetetlenül szédülni kezdett. Hiába próbált ébren maradni, szemhéja elnehezedett, és végül minden igyekezete ellenére, de kidőlt.
Az öledben ébredt fel, ahogy meglepetten tapasztalta, hogy valaki a hajával játszik. Mondhatni ledöbbent, hogy van gyomrod hozzáérni, és egy ideig nem is szólt, hogy ébren van. Jól esett neki ez a megértés, és a tudat, hogy nézhet ki bármilyen "undorítóan" (őszintén... TUD OLYAT?) Te ott vagy neki. Mondhatni megnyugtatta. Egészen addig úgyis maradt ameddig meg nem érezte a homlokára eső sós könnyeket. Rád emelte szemét, és a sírástól kipirult arcoddal találkozott. Egy ideig mélyen a szemedbe nézett, majd felült és hüvelykujjával letörölte a könnyeid. Nagyon sok mindent akart mondani; miért maradtál ott, miért voltál vele türelmes, és azután, hogy úgy kikosarazott, mégis miért áztattod most őt könnyekkel? Miért aggódsz érte ennyire azután, hogy ő sokáig nem is tudta átérezni mit jelent egy-egy embernek. Nem tudta hogy felejthette el, hiszen annyira világos; ő az embereket felhúzta a mély pontjaikról. Beengedték őt idegenként a szívükbe, csak azért mert segített neki. Ha nem is szándékosan nekik, de segített.
Sokáig csak ült és gondolkozott azon, hogy mit kellene mondania, de végül csak annyira futotta, hogy:

- Köszönöm - azzal pedig a lehető legaranyosabban elmosolyodott.