Lonely - Kim Namjoon × Reader (I. RÉSZ)

2. Fejezet

Annyira nem örülök ( magamat és csavarosságomat ismerve), hogy RM mindennapjairól írok részt, de remélem olvasható lesz. Kérlek, ha nagyon rossz lenne jelezd nekem, hogy tudjam, és akkor átírom!

Nos, az a valahol, az egyenlő volt Szöul kicsit sem kicsi városával, azonbelül is, egy lakással . Kellemesen berendezett házban, egy magas férfi ült és éppen telefonját nézte, miközben koreaiul hablatyolt. Ha akkor hallottuk volna fordítás nélkül, valószínű néztünk volna egymásra, mint borjú az új kapura, de most tegyük úgy, mintha magyarul beszélnének még Koreában is.
Szóval képzeljük el, ahogy ez a magas férfi selymes haját igazgatja miközben igyekez nem bekönnyezni a látványra; nem nem azt látja, ahogy beszívezted a fanart-ot Facebook-on és nem is azt fedezte fel, hogy a spotify -on te hallgatad meg legtöbbször a műveit, és nem találta meg a wattpad fiókodat sem, ahol szépen sorban le vannak mentve a róla szóló történetek. Mégis valaminek nagyon örül.
Ha belátást nyerhetnénk a telefonjába ebben a labilis, hogy mikori pillanatban azt látnánk, hogy egy család bámul ránk vissza és integetnek mosolyogva vissza, míg egyfolytában kérdezgetnek és mesélnek. A képernyőn előugrana egy kutyus is, aki csaholva üdvözölné a gazdáját, miközben nyálával tenné tönkre a kamerát, mire mindenki felnevetve, és igyekezne menteni a menthetőt. Közben pedig mindenkinek, aki ezt olvassa kedvence, elejt egy könnycseppet, amit igyekez takarni. Hát igen... az idol szakma árnyoldala, legalábbis az egyik. Ez egy olyan dolog amiről kevesen beszélnek. Hiányolja a családját, a szüleit és a kutyáját, akiket ritkán lát. Most is, csak rövid időre jelentkezett be, mert unta a csendet, ami kicsit talán fényűzőnek mondható otthonába keletkezett. Tudta, hogy hamarosan ki kell jelentkeznie, hiszen nem gyengülhet le annyira, hogy ne tartsa be a minimumot szigorú napirendjéből. Igyekez még annyit mesélni mindennapjairól, amennyit lehetséges rövid idején belül, fél szemmel pedig az órára sendítget, és jobban elönti a szomorúság, hogy nem sokára lejár az idő. Halkan, de mosolyogva próbál elbúcsúzni, ígérve, hogy a közeli jövőben mindent megtesz egy hosszabb hívásért, amiben majd családtagjai befejezhetik a történeteiket, majd amint kinyomta, minél távolabb helyezi magától a telefont, remélve, hogy ez enyhít a fájdalmán. Nem számít, hogy mennyi évet töltött már el ilyen vagy hasonló körülmények és szituációk között, ehhez nem lesz képes hozzászokni. Valahol mélyen belül felelősséget érez, a csapatának pedig úgy érzi, példát kell mutatnia, még ha azok nem is feltétlenül várják el. Tenyerébe temette arcát, hogy felfrissüljön, majd elkezdett dudolni, hogy megtörje az irritáló ürességet és igyekezett előkészülni még egy utolsó erősítésre lefekvés előtt. Magába szívta otthona kissé műanyag szagát, amit eső és iszalag illat fedett. Körbenézett és elgondolkozott azon, hány tudatlan próbálná ki ezt az életet, még ha egyes nagy részleteket szeret is benne. Elgondolkozott, hogy vajon mi történt volna, ha nem ezt az utat választotta volna, de ahogy a BTS tagjait ábrázoló képre ért a tekintete, inkább megrázta a fejét és elhatározta, hogy többet nem gondol erre, legalábbis ma nem. Végigsimított haján, majd kifelé igyekezve belenézett az előtérben álló tükörben. Amint eszébe jutott a több ezer csodálója és rajongója a világon kissé zavarba esett. Ő maga ezzel az arccal kel és fekszik mindennap, ezért elképzelhetetlen számára mi olyan különleges benne. Nem érti, hogy miért sikítanak fel a lányok, ha találnak egy póló nélküli képet róla Pinteresten, hiszen mindennap edz, szóval csupán puszta következmény. És azt meg főleg nem értik, hogy miért visítják túl a hangját, mikor koncerten énekel. Hát nem azért jöttek, hogy hallják? Természetesen ettől függetlenül ő még szereti őket, az összes rajongójával együtt, csak néha, főleg a rosszabb napokon, egyszerűen nem érti. Néha magát okolja emiatt, néha pedig mást, de választ nem kap.

Büszke magára, hogy most ismét legyőzte fáradtságát, és végigcsinálta az edzést. Már rendbetette magát és most ágyát igazgatja, rajta a hófehér takaróval és parnákkal. A biztonság kedvéért ellenőrzi, hogy bezárta -e a bejárati ajtót, majd az egész nap kihúzott függönyt most készül összerántani. Ahogy azonban megfogja az anyagot, kicsit megremeg a keze és kibámul az ablakon. Ennyire még nem ragadta meg a figyelmét a felhős égen kúszó telihold, ami büszkén nézett rá vissza. Kivételesen nem érzett ürességet magában, hanem egy sorstársat. Érezte, hogy a Hold teljes mértékben megérti a helyzetét, hiszen ő évmilliók óta kering a Föld körül, mégis, az emberek csak addig látogatták meg, hogy zászlókat tüzdeljenek rá, és hogy mintákat gyűjtsenek róla. Gyerekesnek érezte magát, mégis megszánta az égitestet. Végül úgy döntött, hogy azon az éjszakán kivételesen nem húzza be teljesen a függönyét, mivel még egy kis ideig csodálni kívánta a Napról visszaverődő fényt. Álmosságán nem csillapított a fantasztikus látvány, így hamarosan már csak egyenletesen szusszogott. Egyedül a Hold láthatta, ahogy álmában mosolyra húzódik a szájra, ha csak egy szösszenetre is, de egy igazi, széles mosolyra. Minden ok nélkül.