𝗖𝗟𝗨𝗕𝗛𝗢𝗨𝗦𝗘 | ᴇɴʜʏᴘᴇɴ

• ʜᴇᴛᴇᴅɪᴋ •

【𝟕. 𝐫𝐞́𝐬𝐳: 𝚂𝚣𝚎𝚖𝚋𝚎𝚜𝚒́𝚝𝚎́𝚜】

----

Az eddigi opál-és bársonykék gúnyában lévő égbolt kezdett átvedleni egy enyhén tüzes és borostyános ruhába, a könnyed anyag pedig mérföldekre elterülő lenge s átlátszó szatén hatása beterítette Riki látóterét, ezzel együtt gondolatait is.

Átöltözőben voltak a fellegek; míg látszólag egyik lába már kinn volt a sötét, ám megnyugvást hozó pizsamájából, másik egyelőre még bele volt szorulva, ahelyett hogy a napfelkelte örömmel és új lehetőségekkel teli köpenyét élvezhesse.

Odaát még a csillagok is meg-meg ragyogtak az eltűnő Holdvilágos éjszakában, apró pontokat csempészve az égbolt pizsamájára, melyeket ha az ember összeköt, kap belőle egy természetfeletti mintát, képet.

Hiszen úgy hitték, hogy az őrzők és istenek az égen, az éggel tudnak üzenni.

Bár a lenyűgöző csillagképekből sohasem láthatott Riki sokat errefelé — hisz az erdő fái hajlékuk tájékán sűrűek, magasak és árnyasak voltak —, de titokban így is arról álmodozott, hogy a lombokon túl képes legyen megfejteni őket, minden éjjel.

Akárcsak álmai legkedvesebb zaklatójának orcáján elterülő hasonló apró kis pöttyök, melyek bőrének részei voltak, ugyanilyen csodát vélt felfedezni azokban, mikor először megpillantotta őket.

Ha azokat is megpróbálná fejben összekötni, vajon ugyanolyan csillagképeket kapna, vagy még szebbeket?

És ez annak a jele lenne, hogy a lány valóban annyira mennyei és felértékelhetetlen a szemében, hogy a hatalmas égbolt és a fölötte való őrzők küldték volna..?

Miközben Riki fokozatosan gyorsítva léptein haladt a hajnal tüzes színeiben, egyre inkább a fény s az új nap felé, mint egy feltámadt főnix madár, szeme továbbra is megállás nélkül csodálta környezetét.

Lélektükrei befogadását növelte az egyre inkább beszűrődő fényözön mennyisége és igyekezett tökéletesre polírozni látását.

Mint egy festmény, úgy látta a dolgokat a legfiatalabb; a rangban, erőben és hitben felettük elterülő teremtmények keze akarata szerint, a világ pillanatnyi állása meg lett örökítve, mint egy olajfestékes csendélet.

...Sok idő kell neki, hogy tökéletesre száradjon és ne maszatolódjon.

Akárcsak a világnak, hogy minden helyreálljon.

De csak egy pillanatra, mert utána hozzák az újabb vásznat és új kép kerül alkotásra.

----

Tetszés szerint szögelte fel enyhén a plakátokat a fák törzsére Riki, miután kicsit beljebb ment, odébb a rezidenciájuktól.

Nem mintha félt volna, hogy kijebb az erdőből egy civilizáltabb környékre menjen, hiszen ott valószínűleg több sikerrel járhatna, szimplán ez felelt meg személyének.

Ahogy egyre több és több percet töltött, mártózott az élénk vörös sugarakban, az egyik terebélyesebb fa törzsének ölelésében, pázsitba ágyazva egyszer csak elképzelte a lányt.

Nem csoda, hogy ő járt az eszében, hiszen miatta indult, de főképp; miatta alkotott... érte alkotott.

A haja pont, mint a felkelő Nap melengető sugarai, egyként világították meg és verték vissza szelíden alvó alakját Riki képzeletében, ahogy fejben ő is elővett egy újabb vásznat és határozott ecsethúzásokkal kezdte megfesteni ezúttal a tájképet maga előtt.