𝗖𝗟𝗨𝗕𝗛𝗢𝗨𝗦𝗘 | ᴇɴʜʏᴘᴇɴ

• ᴛɪᴢᴇɴʜᴇᴛᴇᴅɪᴋ •

【𝟏𝟕. 𝐫𝐞́𝐬𝐳: 𝙴𝚐𝚢 𝚌𝚜𝚘𝚔𝚘𝚛𝚗𝚢𝚒 𝚎𝚖𝚕𝚎́𝚔】

----

Koyuki kadét nem hagyta magát elnyomni a két idősebb és határozottan tapasztaltabb nyomozó által.

Be akarta bizonyítani igazát, hiszen csak ő tudta, hogy mit látott.

És ahhoz, hogy ne csak ő tudja sietősen a tettek mezejére kellett lépnie.

Egy jó időzítése várt, amikor kicsit felfüggesztve a nyomozást egy fél óra, vagy csupán csak húsz perc erejéig mindenki elvonul a tett helyszínéről; ám ő épp ellenkezőleg, beljebb, közelebb akart hozzá férkőzni.

Bár a nyomozásban az ősi templom romjai voltak megjelölve, mint a helyszínelés fő tábora, de a legutóbbi erdei találkája óta a fiatal rendőrkadét nem vette volna biztosra, hogy valóban csak ott lakozik minden lehetséges információ, ami szükséges nekik az ügy megoldásához.

Mégha romokba is csomagolva, mélyen a föld alatt lehettek bizonyítékok sokfajta megkérdőjelezhető tényezőre, annál inkább kezdett abban az elméletében hinni, hogy az igazán hasznos nyomok sokkal inkább vannak a talaj felszínén, ott ahol ők is ugyanúgy járnak nap, mint nap... Esetleg egy kicsit arrébb.

Bár egyetlen egyszer tévedett el a kisebb erdő irányába — ami igazából már nem is tűnt olyan kicsinek —, annál tovább pedig az elejében található apró tisztás bokrai közé vezette ügyetlen navigációja azon az estén, most már önszántából és magabiztosan vette lépteit arrafelé.

Nem nézett annyira körül, az imént még világos volt — bár nem sokáig —, de így nem igazán tartózkodott a nemkívánatos személyektől, hatásoktól, vagy ha mégis felbukkantak volna, sokkal nagyobb előnyben érezte magát a fiatal kadét a fényes napszakban, mintsem a homályos estében.

Világosságban kicsit máshogy érzékelte az erdő elejének a zeg-zugait és arra is kihasználta ezt az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegye és megjegyezze, fotografikus memóriájában jól elraktározza.

Mert később majd még jól fog jönni.

Mikor elérte az ismerős tisztás és bokrok határát megállt és elgondolkodott, tűnődött magában viszonylag hosszasan környezetét illetően.

Apró elterelésként kecses karórájára pillantott bal csuklóján, jelezve, hogy még van egy kicsivel több mint negyed órája szabad lábon.

Ezzel az információval eltelve pedig több sem kellett neki; még beljebb kezdett férkőzni az erdőbe.

Sötétedésre ki akart érni, hogy ne fogjanak gyanút a nyomozó társai és abban is bizonytalan volt, hogy meg fog-e jelenni ugyanaz a fiú, ki legutóbb jóval sötétedés után bóklászott a sűrű erdőben egy kosár élelmiszerrel... Az biztos nem volt véletlen.

Viszont Koyuki nem akart vele újra találkozni, még.

Előbb a felettesei bizalmát akarta megszerezni és csak utána tovább bizonyítani magát.

Léptein közben lassított, hiszen most újból ismeretlen területen vándorolt, de gondolatai azzal ellentétben gyorsultak a sok lehetséges végkimeneteltől, jelenlegi akciója után.

Mendegélt még egy picit, megjegyezve hogy kezd lemenni a nap, hisz a magas fák lombkoronájának a tetején keresztül már vöröses, okkersárga és mély narancssárga sugarak bódították a látképet látásával egyaránt.

Ez még precízebben jelzett számára, mint a karóra, mondván, hogy rohamosan telik az értékes ideje, amit ténylegesen, hosszútávú felfedezéssel tud tölteni.