Charles
01.07|Csütörtök
- Ugye milyen jó ötlet volt ez? - kérdezte az öcsém a családi kikapcsolódáson. Nem mertem őszintén kinyilvánítani a véleményem, mert tudom, hogy anya szíve ketté törne. Na de nekem a gyárban kéne inkább lennem, vagy edzeni, vagy bármi mást csinálni, ami hozzájárul a karrierem építéséhez. De a két tesóm, és az anyukám ragaszkodott egy kis családi sí hétvégéhez, még a szezon előtt.
- Annyira örülök, hogy velem vagytok kicsikéim. - mondta anya nagy vidáman. - De ez most bukta nektek. - tette le a lapjait. Pókereztünk anyu szobájában, s a "házigazda" szépen el is vert minket.
- Anya...
- Az igen!
- Na jól van. Vereségem örömére csúszom is egyet. - keltem fel az ágyról.
- Mindjárt zár a pálya, és a nap is mindjárt lemegy.
- De még nem zárták be. Van még egy óra. - védekeztem. Pont elég kínszenvedés nekem ez a hétvége, nehogy már még ők szabják meg, hogy mikor mit csinálhatok.
- Vigyázz magadra Charles! - tette Enzo szája elé a kezét az anyukám, s jelezte, hogy húzás.
- Köszi anyu. - ő csak biccentett egyet.
Nem akarok nagy felhajtást kelteni, ezért rejtegetem a külsőm. A pályán tényleg nem voltak már olyan sokan. Nem tudják az emberek, hogy mit hagynak ki. Mert ilyenkor, mikor megy le a nap, s narancssárga, és rózsaszín fényben pompázik a csodás, téli táj, na ennél nincs is jobb.
A hotelhez tartozott a sípálya, amit csak a vendégek használhattak. A leghosszabb piros pályát választottam útvonalamnak, de csak megkellett állnom, hogy csodálhassam egy percre a tájat.
Fel se merült bennem, hogy rossz helyen állok, majd egy hangos kiáltást hallottam.
- Lassíts Aya! - ordibálta egy férfi hang.
Alig, hogy hátranéztem, egy rózsaszín kabát telibe trafált. A földre terített, s ő meg rajtam időzött.
- Úristen! Ne haragudjon! - kelt volna fel egyből, csakhogy a sílécünk összeakadt, így visszaesett a mellkasomra. - Jaj istenem! - mondta kínosan. - Bocsánat! - esedezett tovább. A szemüvege nem volt lenyomva, így csak azt a gyönyörű, kék szemeit fürkésztem.
- Várj! Segítek. - ültem fel, már amennyire tudtam az ölembe pottyant lánnyal, s lecsatoltam a sílécemet, így megszűnt a "kapcsunk".
- Köszönöm szépen! És tényleg annyira sajnálom! - mászott ki az ölemből, majd felállt s a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam a kezét, s felálltam én is.
- Ugyan, bárkivel megesik. - próbáltam megnyugtatni, mert túlságosan is esedezett a bocsánatomért, s szégyellte magát. - Kezdő vagy ugye? - toltam fel a szemüvegem.
- Életembe először van a lábamon léc, és azt hiszem utoljára is. - nevettünk össze.
- Ugyan már... Gyakorlás teszi a mestert. - néztem rá, s mosolyogtam.
- Egyébként megütöttelek? - aggodalmaskodott megint.
- Dehogy! Kutya bajom. És te jól vagy?
- A huszadik esésem óta, már nem érzek semmit. - megint összenevettünk.
- Charles. - nyújtottam a kezem.
- Aya. - fogadta el a kézfogásom, s bemutatkozott ő is. Kissé kínos volt a szitu, mert csak ráztuk egymás kezét, s néztünk a másik szemébe, és mind a kettőnk mosolygott mint egy tejbe tök.
- Aya, szóltam, hogy lassíts! - érkezett meg gondolataim szerint az a férfi, aki kiabálta a lány nevét, mielőtt nekem csapódott volna. S elengedtük egymás kezét a lánnyal.
- Szerinted, ha tudnék nem lassítottam volna? - támadott vissza Aya.
- Egész nap tanítottalak... Mindegy. Nem ütötted meg magad? - kérdezte a lánytól. Kezdtem magam gyertyatartónak érezni.
- Nem! Felfogták az esésem. - pillantott rám, s halvány mosolyra húzta ajkait.
- Sajnálom! A húgom még csak most tanul. Ugye nem ütött meg? - fordult felém a fickó. Szóval csak testvérek. Egész udvarias család.
- Nem, dehogy! Semmi baj. Mindenki itt kezdi.
- És valaki itt is hagyja abba. - mondta halkan a lány, miközben felhúzta szemöldökeit.
- Én meg a tanításod után, az életem adom fel.- mondta a srác. Humoros testvérpár.
- Egyébként ő a bátyám, Antonio. - mutatta be a pasit a húg.
- Ó, bocsánat. Antonio vagyok. - nyújtotta a kezét.
- Charles.
- Véletlen nem Charles Leclerchez van szerencsém? - ismert fel a pasi.
- De... - jöttem zavarba.
- A bátyáddal jártam egy egyetemre. Vagyis amíg tartott a csereprogram.
- Komolyan? - lepődtem meg. De inkább az lepett meg, hogy nem az autosporttal jön.
- Igen. Nagyon jó fej srác, rég láttam már.
- Oh. Igazság szerint ő is itt van!
- Komolyan? - most ő lepődött meg.
- Igen. Esetleg, ha van kedvetek vacsorázhatnánk együtt. Már ha nem zavarunk be. - ajánlottam fel.
- Oh, dehogyis! Nagyon jó lenne Lorenzoval újra beszélgetni. - mosolygott a srác, de a lány kiszorult a párbeszédből, s úgy látszott, hogy ki is akar.
- Mit szólnál a nyolchoz?
- Tökéletes.
• • •
- Lorenzo, ki az az Antonio? Egy egyetemre jártatok egy csereprogram erejéig. - faggatam a testvérem a szobájában.
- Ö... - kezdett el agyalni. - Eléggé hirtelen jött most ez. - lepődött meg. - Ó, de Antonio Ferrari! - eszmélt fel.
- Ferrari? Úgy, mint...? - ráncoltam össze a homlokom.
- Mint Enzo Ferrari dédunokája. Igen. És ez nem publikus! - az állam leesett a helyéről. Ekkora véletlent. - De miért? Hogy jön ő szóba?
- Ja, csak ma este vele és a húgával fogunk vacsorázni.
- Komolyan? Ezt el sem hiszem. De mégis, hogy...? - ezután elmeséltem mindent a bátyámnak. Még azt is, hogy Aya mennyire felkeltette az érdeklődésem.
Ő pedig beavatott egy titokba. Nem véletlen nem igazán hallottam még e testvérpárról. Nagyon ódzkodnak a rivardafénytől, s úgy kerülik, ahogy csak tudják. Jobban szeretnek inkognitóban maradni.
• • •
Nyolc előtt pár perccel megérkeztünk a hallba a lifttel, s onnan egy lépcső vezetett az étkező helységbe. Az családommal sétáltunk le a lépcsőn, majd megláttam a szembe levő lépcsőn Aya-t és a bátyját. Aya egy fekete, hosszú ujjú, lenge térd fölé érő ruhát viselt, egy magassarkúval. A rövid, egyenes, sötétbarna haja a válla felett lengedezett. Elképesztően festett.
- Lorenzo! - tárta szét karjait Antonio.
- Antonio! - ölelték át egymást.
- A húgomra bizonyára emlékszel. - mutatott húgára.
- Hát persze. Jól megnőttél Aya. - mosolygott a lányra, s a lány is elengedett egy szolid mosolyt.
- Ők meg az én családom. Az anyukám; Pascal.
- Jó estét! - köszönt egyszerre tisztelettudóan a Ferrari testvérpár.
- Oh, kedveseim. Hagyjuk a magázást! - vágott közbe anyu.
- Ő Arthur, a legfiatalabb öcsém. Charlesel meg már volt szerencsétek találkozni. - s így be lett mutatva mindenki, mindenkinek. De nagyon figyeltek, hogy a vezetéknevük el ne hangozzon.
