Királyi esküvő

Hetedik

Igor pov.
Fújtatva otthagytam a nemeseket és odaadtam a csészét az egyik pincérnek.
— Igor! — ragadta meg a kezemet a kedvesem. Megálltam, de nem néztem rá. — Igor, én...
– Ez mostmár örökké így fog menni? Örökké egy nyomorult mellékszereplő leszek? Meddig fog tartani, mire komolyan vesznek? Ha már a király férje leszek?
— Igor, tudom, hogy sok dolog nagyon hirtelen változott és azt is, hogy az előbbi nagyon durva volt, de ha kell, mostantól nem eresztem a kezed, lássák ki vagy nekem! Én büszke vagyok rád és szükségem van rád. — mondta, mire majd elolvadt a szívem. Rá néztem és óvatosan megcsókoltam. Néha úgyérzem túlságosan szeretem. A meghitt pillanatot a telefonja zizegése zavarta meg. Megnézte a képernyőt, de azonnal eltűnt az arcáról a mosoly.
— Mi a baj?
— Ezt nézd! — mutatta. Majd kiesett a szemem. Több, mint 60 nem fogadott hívás és 122 olvasatlan üzenet. Mind vagy az anyja vagy az öccse küldte.
— Egész eddigi életem során nem kerestek ennyiszer. — röhögött, mire én is elmosolyodtam.
— Miért nem hallottuk csörögni?
— Mert letiltottam mind a kettőt. Csak azért jelzett most a telefonom mert túl sokszor kerestek. — rántott vállat, majd kitörölte a jelzéseket és átölelt.
— Oh...Mi a baj? - kérdeztem aggódva, és jobban magamhoz húztam. Éreztem, hogy remeg.
— A saját anyám...Miért? – szipogta.
— Az emberek rejtélyes lények. Ki tudja mi hajtja őket. — sóhajtottam és a hátát simogattam.
— Miben vagyok én más, mint John?
– Elég sok mindenben. Te önálló vagy, erős és bátor. Az öcséd szerintem még 40 évesen is az anyátoknál fog lakni. – mondtam kuncogva, mire ő is felkuncogott. Szeretem ha miattam nevet, olyan boldoggá tesz.
— Menjünk vissza, nekem még kell azokból a macaroneokból. — sóhajtotta, mire felnevettünk és elindultunk vissza, de hirtelen észrevettem valamit. A két bokor között egy kamerát tartó férfi gugolt és ha jól láttam fotózott minket.
— Hé! — kiáltottam, mire felugrott és elszaladt. — Hé! — kiáltottam újra.
— Mi az? — lépett mellém Vladimir.
— Az a fickó egy fotós! Biztos, hogy lefotózott minket! —mondtam, de csak lefagytunk mind a ketten.

Visszamentünk a partira és mind a ketten teáztunk. A grófnő elnézést kért tőlem, és szerintem jó pár tál süteményt eltűntettem. Megbocsájtottam neki.
— Elvagytok? — jelent meg Philip.
— Nos, ma már komornyiknak néztek, lefotózott minket egy lesifotós, azt hiszem a szakács most új adag muffint süt. — tömtem a számba az utolsó falatot.
— Gyere velem! — mondta Philip. Kiváncsian követtem őt és felmentünk a kastélyba és bevezetett egy őrökkel őriztetett szobába, majd mikor felkapcsolta a villanyt elakadt a szavam. Mintha egy ékszerboltba sétáltam volna. Mindenhol vitrinekben csillogtak a drágakövekkel borított ékszerek.
— Mondtam, hogy ez lesz a közös programunk! Ezeket nézd meg! – mutatott egy hatalmas vitrinre. Benéztem és a sok gyűrű egyszerűen mesés volt.
— Milyet akartál venni?
— Nem ilyesmiket. Az utolsó amit láttam az egy vékony ezüst gyűrű volt egy picike gyémánttal.
— Nos, szerintem olyan gyűrűt keress, amiben őt látod. Nézd csak! – mutatott egy arany gyűrűre, amin egy vérpiros rubint és két pici fehér gyémánt volt. — Ezzel kértem meg a nagymamája kezét.
– Nem hordja?
— Valódi. Nem meri hordani. Az egyszerű jeggyűrűink vannak mind a kettőnkön. – magyarázta. Olyan kedves ember, nehéz elhinni, hogy ő egy király. Már legalább harminc gyűrűt megnéztem, mikor egyszercsak megláttam egyet. Egy kis fekete dobozban megláttam egy gyűrűt. Réz színű fémből volt és ici—pici gyémántok díszítették az oldalát, a tetején pedig egy kék gyémánt volt.
— Óh, megtaláltad? — lépett mellém. — Ez itt a híres Tanuvatu—i hercegnő. Régi darab, de nagyon szép. — mondta mosolyogva. Ez volt a tökéletes darab. Újra megkérem a kezét és most minden tökeletes lesz.