Királyi esküvő

Huszonnyolcadik

Igor pov.
Levették a szemünkről a kendőt és elakadt a szavam. Vladimir olyan gyönyörű volt ebben a fehér öltönyben, mint egy angyal. A pap elkezdte szavalni a szokásos monológot, mi pedig tovább fogtuk egymás kezét. Lopva a családjainkra néztem. Mind meghatottan néztek minket.
— Kérem, mondják el az esküjüket! — mondta a pap.
– Igor Ross! Aznap mikor megismertelek, egy nyálas és mókás verset hagytál a szekrényemben, amiről meg kellett tudnom, hogy egy Emily Dickinson vers, de én akkor is imádtam. Elmentünk randizni és akkor már tudtam, hogy valami különleges van köztünk. Te megértettél és támogattál, te voltál az, aki tartotta bennem a lelket, hogy kitartottál mellettem. Te vagy és mindig te leszel a napfényem, a reményem, a menedékem. Te vagy a templom, ami őrzi a lelkem ereklyéjét! Szeretlek és örökre veled akarok maradni! — éreztem, hogy minden egyes szavával melegíti a szívemet és könnyek marják a szememet. Én is elővettem minden emlékezetem és kiöntöttem a szívem:
— Vladimir Blue, én kicsi szőke hercegem! Te vagy minden, amit csak kívánhatok az élettől. Ennél többet nem is tudnék mondani, hisz' csak ennyi jár a fejemben mióta megláttalak. — mondtam mosolyogva, mire szipogva megölelt. Az emberek megeresztettek egy meghatott "aaw"—ot és folytattuk tovább. John átadta nekünk a gyűrűket. Még Nagyi választotta ki őket. Egymás ujjaira húztuk, de meg se vártuk, hogy a pap befejezte, mert egymás ajkára tapadtunk. Végre a férjem, az én egyetlen kis férjem! A vendégeink mind tapsoltak és ujjongtak, ahogy lesétáltunk anyám majd megfolytott minket, úgy szorított magához.
– Óh, édesem! A pici fiam házas ember, van egy cuki kis vejem! — sipította. Nevetve öleltük vissza, majd mind elmentünk a lagzira. Táncoltunk és vacsoráztunk, de egy bizonyos ponton meguntuk és felmentünk az Eiffel— torony tetejébe. Hát szél az volt, de különösebben nem zavart minket.
— Istenem, nézd! — szaladt a korláthoz, majd átöleltem hátulról.
— Akkor mi lesz a hivatalos neved? I. Vladimir Ross Blue király? –kérdeztem a nyakába bújva, és apró puszikat adtam a puha bőrére.
— Nem tudom, de neked akárki lehetek. Mert ma este megkapod a szürke ötven árnyalatát! — fordult meg és a seggemre csapott. Na erre megrándultam lent.
— Illik így beszélnie a férjével, felség? — kérdeztem kihívóan. Erre csak a nyakam köré kulcsolta a karjait és lágyan megcsókolt. Ez most nem volt erotikus, csak szerelmes, ugyanígy viszonoztam.
– Olyan régóta álmodoztunk erről. – suttogta.
— Tudom, édesem. Most valóra vált, és itt vagyunk. Táncolunk? — kérdeztem, mire bólintott és lassan keringőztünk.
— Ez a fekete öltöny olyan dögösen áll rajtad. Olyan vagy, mint James Bond.
— Te pedig akár egy fehér hattyú. — sóhajtottam fel.
— Képzeld, mire megkoronáznak elkészül a kórház. Jim szerint kiváló lenne a megnyitóhoz.
— Jó ötlet! Ám most foglalkozzunk egymással? A szüleim és a többiek holnap visszamennek Tanuvatura, de te meg én egy egész forró hetet itt töltünk most.
— Csábítóan hangzik. — mosolygott, mire megpörgettem. Nevetve csapódott vissza nekem, mire átkaroltam és újra megcsókoltam. Ez a csók most sokkal forróbb és szenvedélyesebb volt. – Azt hiszem ideje elvonulni a hotelünkbe.
— De a lagzi...— motyogta.
— Én csak egy fogásra éhezem, rád! — ragadta meg a galléromat. Ez volt nekem is a sípszó. Leszaladtunk és elbúcsúztunk a vendégektől és a Le Bistrol Paris hotelbe siettünk. De nem sokat bámészkodtunk, hanem egymásnak estünk és ruhátlanítottuk egymást.