Királyi esküvő

Huszonharmadik

Igor pov.
Büszkén néztem, ahogy a kedvesem eleget tesz a szavának és építészekkel tárgyal az új kórház megépítéséről. Estére újra a karjaim közt tarthattam és édes csókokat váltottunk.
— Olyan büszke vagyok rád. – simogattam a csípőjét.
– Köszönöm. A te szádból úgy érzem én is büszke vagyok magamra. — csókolt meg. A kellemes pillanatot a telefonom rezgése zavarta meg. Egy ismeretlen szám volt, először Vladimirra néztem, majd ismét a telefonra és felvettem.
— Halló?
– Ööö...Igor, igaz? – hallatszódott egy fiatal, de rettenetesen gyenge hang.
– Ki beszél? — kérdeztem gyanakodva. Nem ismertem fel a hang tulajdonosát.
— Én...John Blue vagyok. — motyogta rekedten. Azt hittem kiugrik a szívem a név hallatán. Vladimir testvére, de miért engem hív?
– Mi? De mit akarsz? Honnan tudod a számomat és miért hívsz?
– A bátyám letiltott és... A telefonkönyvből. Beszélhetek a bátyátyámmal? – a hangja olyan elesett és rémült volt, hogy még az én szívem is meglágyult rajta. Kissé hezitálva nyújtottam a vőlegényem felé a telefont.
— Ki az? — kérdezte, de csak tovább nyújtottam, mire átvette. — Halló?
– Vladimir? — hallatszódott mire kaptam egy "megöllek" nézést.
— John? Mit akarsz? Mi... Várj, várj, micsoda?! Oké, de....Mi? Óh, csak nem karma? Miért, te miket mondtál a múltban? Hívd anyucit, ő majd biztosan segít! — rakta le mérgesen. Kérdően néztem rá, mire sóhajtva a mellkasomnak dőlt.
— Mi a baj? — kérdeztem a hátát simogatva.
— John kórházban van.
– Mi történt?
– Elvileg leukémia, majd anya elintézi. — vont vállat.
— Ez egy kicsit hideg volt tőled. Az én aranyszívű hercegem nem ilyen. – simogattam a vállát. Az arckifejezéséből ítélve meggyőztem őt. Felvette a telefonját és feloldotta, de azonnal lefagyott. Én is megnéztem a válla felett, egy rakás nem fogadott hívása és üzenete volt. Az utolsó az öccsétől jött és mi tagadás, elég felkavaró volt. Elmagyarázta, hogy leukémiás lett, hogy az anyjuk letagadta őt miután kihullott a haja és, hogy most már egy hajléktalanszállon van éjjel—nappal, mert nem bír már járni. Nem kért se pénzt, se szállást, csak azt, hogy beszéljenek.
— Hiányzik amerika? — kérdezte tőlem.
— Veled megyek.