Blood, Sweat&Tears {Taehyung fanfiction} - Befejezett

21. rész

Arra ébredtem, hogy valami eszeveszettül fáj a fejem és úgy reszketek akár a nyárfa levél. Érzem ahogy a ruha ami rajtam van nedves. Mi történt? Mikor fel akartam állni a kezeimet fogvatartó láncok megakadályoztak ebben. Lábaimon is hasonló vas bilincsek voltak amiken szintén apró szemű láncok lógtak melyek végei a falba voltak verve. Jaj nemár. Megint itt tartunk? Hol vagyok és miért zártak be megint egy sötét és hideg helyre? Taehyung ennyire bekattant volna?

&&&

Nem tudom mióta lehetek itt de már kezdek teljesen kihűlni. Folyton az jár a fejemben, hogy a zsémbes uraságtól mért nem kaptam tiszta és száraz ruhákat mikor ő erre roppant allergiás? Na jó nem csak e körül forognak gondolataim, de ez a legkevésbé kétségbeejtőbb. Viszont a jó hír a rosszban, hogy már nem érzem azt a kínzó vágyat ami nemrég még földre kényszerített az erdőben. Sőt, meglepően nagy üresség van most bennem. Ami... nos, hirtelen eldönteni se tudom melyik a legkevésbé irritálóbb érzés a kettő közül.

Hidegrázásom közepette a nyitódó ajtóra leszek figyelmes és a rajta belépő teljesen idegen férfiakra. Jézus! Kik ezek és én hol vagyok? Egyáltalán hogy kerültem ide? Az egyetlen ismerős arc ami felkelti figyelmem nem épp az az arc volt ami megnyugvást hozhatott volna számomra. Sőt talán ismételten félni kezdtem ami roppanttul nem tetszett. A férfi tekintete hamar megtalált s ugyanolyan ördögi vigyorral bámult rám, mint nem is olyan rég abban a kastélyban.

- Hol vagyok? -próbáltam magabiztosnak látszani, ha már egyszer belül nem is voltam az.

- Ne aggódj jó helyen vagy kicsikém. Élvezd csak a vendégszeretetünket, amíg teheted. -jött oda és végigsimított arcomon.

- Oh szóval nálatok ilyen a vendégszeretet? Képzelem mit csinálhattok azzal akit utáltok. -jegyeztem meg cinikusan.

- Ne aggódj Dampire, hamarosan azt is megtudod. -kacsintott- Hozzátok, a vezér látni akarja!

Amilyen gyorsan kiadta a parancsot olyan gyorsan tűnt is el. A két idegen leszedte rólam a láncokat és a bilincset a lábaimról, kezeimen viszont otthagyták. Ahogy cibáltak magukkal felfelé, ki tudja hová, feltűnt, hogy nincs a csuklómon a karperec. Ki vette le és mikor? Egyáltalán tisztában voltak azzal miért volt rajtam? Ezekszerint nem, ami csak jó hír számomra. Így gond nélkül ki tudok szabadulni és végre hazamehetek. Megvártam amíg elvisznek a drága vezérükhöz, hátha sikerül egyúttal vele is végeznem. A villa amiben voltunk sokkal kisebb volt a kastélynál ahol eddig raboskodtam. Bár mondjuk össze se lehet hasonlítani a kettőt. A vezér, akit ha jól emlékszem valamilyen Ziconak hívnak, egy piros bársony székben ült amit úgy polcolt a magasba mint valami királyi trónt. A két vérszívó kicsit sem finomkodva a padlóra lökött amit eléggé megéreztek térdeim. Ám nem jajdultam fel sőt egy pisszenést sem ejtettem. Jobb nem azonnal elárulni mennyire gyenge vagyok. Mert, hogy minden vagyok csak erős nem az is biztos. Chan ki ott témfergett a vezér seggében odajött hozzám és hajamnál fogva rántotta fel fejemet, hogy a férfi szemébe nézzek ne a padlót bámuljam. Zico intett egyet mire a kis erőszakos majom elengedett. Ezért még kapni fog, ezt garantálom!
Odalépkedett hozzám és alig mozdítva ujját képességével felrántott a padlóról. Nyeltem egyet és vártam hagy jöjjön csak közelebb megteremtve a megfelelő pillanatot a szökésre.

- Szóval te lennél az a Dampire akit keresünk? Hm. Ez meglep. Az embereim mégsem tévedtek mikor azt mondták lány vagy.

- Bocs ha csalódást okoztam. Ha tudom, hogy a pasikra buksz fiúként születek meg. -hogy fokozzam a hangulatot még rá is kacsintottam.

Chan már éppen arra készült, hogy alaposan felpofozzon de a vezére ismét leintette. Közelebb jött és körbesétált engem, alaposan szemügyre véve szerénységemet.