~ℜ𝔬𝔬𝔪𝔞𝔱𝔢𝔰 𝔦𝔫 𝔩𝔬𝔳𝔢 𝔬𝔯 𝔫𝔬𝔱?~ /ℭ𝔬𝔪𝔭𝔩𝔢𝔱𝔢/

15. Az élet megy tovább

*Sophie*

Másfél hónap telt el azóta, hogy Dannyvel külön váltak útjaink. Az első héten úgy döntöttem jobb lesz, ha még az esélyt se adom meg annak, hogy összefussunk, így hazamentem a szülői házba, aminek anyukám rettentően örült, addig amíg meg nem tudta az indokot. Ő arra próbált bíztatni, hogy beszéljük meg ezt az egészet, hogyha el is válnak útjaink ne ily módon történjen, de én hajthatatlan voltam. Öcsém más szögből közelítette meg a dolgot és a fejemhez vágta mekkora hülye vagyok, amiért meg se próbáltam a távkapcsolatot. Majd neki is elmagyaráztam az indokot, de ő csak kinevetett és annyit mondott, hogy ezek csak kifogások és valójában gyáva és önző vagyok. Ami kicsit fájt, de van benne igazság. Egy hét után visszatértem, mert mégsem akartam annyit hiányozni az egyetemről. Lucy volt az egyetlen, aki többször is keresett az elmúlt egy és fél hónapban. A többiek nem igazán erőlködtek. Az elején hívtak engem is a közös programokra, de hát mivel Danny is ott lett volna, így inkább folyton nemet mondtam, ezzel is elkerülve a kínos szituációt mindenki számára. Most pedig már nem keresnek, amit nyilván megértek valamilyen szinten. Mégis csak Danny barátai voltak, de azért szarul esik, hogy ennyire látszik kinek a pártját fogják. Összefoglalva magányosan és monoton telnek a napok. Bejárok egyetemre, majd haza, innen pedig dolgozni, ha éppen aktuális, aztán ismét haza, tanulás és alvás. Nem csak Dannyt veszítettem el, hanem mindenki mást is, aki vele jött.

Éppen egy jó kis biológiai pszichológiát tanultam, amikor csengettek, így felálltam és ajtót nyitottam.

- Üdvözlöm, Mrs. Evans.

- Sophia, örülök a találkozásnak.

- Szintúgy, Tessék fáradjon beljebb.-álltam félre az ajtóból, hogy Daniel édesanyja betudjon jönni.- Megkínálhatom esetleg valamivel? Teával vagy kávéval?

- Nem, köszönöm. Csak erre jártam és Danny mondta, hogy van még pár cucca itt, azért jöttem.

- Értem, menjen nyugodtan a régi szobájába.

- Jönnél te is? Közben válthatnánk pár szót.-mondta majd megindult a szobába, én pedig követtem őt.

Míg ő pakolta össze fia cuccait, addig én az ajtónál megálltam és onnan néztem a folyamatot.

- Sajnálom, ami köztetek történt.-szólalt meg az asszony egy idő után.- Jó volt a fiamat végre boldognak látni, de valamilyen szinten örülök, hogy nagy jövő áll előtte.

- Én is örülök neki. Remélem minden összejön, amit szerettett volna.-válaszoltam és szavaimat tényleg, így gondoltam.

- Nem minden jött össze neki.-mondta, majd újra nekiállt pakolni és amikor a végére ért a kezembe adta azt az órát, amit Danny tőlem kapott karácsonyra.- Azt mondta új életet akar kezdeni és ezt nem szeretné ez miatt megtartani.-adta át az órát, nekem pedig sírhatnékom támadt.

Tudtam, hogy tovább lépett, hiszen az egyetemen minden nap látom és tényleg olyan, mint mielőtt összejöttünk. Fáj, hogy még egy nyamvadt órát se akar tőlem megtartani.

- Köszönöm, hogy elhozta.

- Még valamiről szeretnék veled beszélni.

- Csak nyugodtan, hallgatom.

- Mint tudod én magam is pszichológus vagyok. Tudom, hogy most első éves vagy és a második félév végén gyakorlati helyet kell találnod, ha úgy gondolod szívesen várlak a rendelőmbe, mint gyakornok.

- Mrs. Evans ez egy remek ajánlat, és tényleg rettentően hálás vagyok, de nem lehet.

- Miért nem? Elég felnőttek vagyunk mindketten, hogy elkülönítsük a magán életet a szakmaitól.