A szerelem két keréken érkezik

5. rész

Win

Egész héten én jártam Teamért az egyetemre, az első két napban, ugyanis a nagyapja megkért rá, utána pedig már kérnie se kellett. Délutánonként az órámat figyeltem, és amikor eljött az idő, csak bejelentettem, hogy elmentem érte. A csapattársaim elég furán kezdtek el nézni rám, Khun Warut viszont szélesen mosolygott minden alkalommal. Nem győzte megköszönni, hogy átvettem tőle ezt a feladatot, mert így nem kell megszakítania munkamenetét. Az már nem számított, hogy az én menetrendemet felborítjuk ez által. Éppen indulni készültem, már szorongatom a motor kulcsát, mikor Khun Warut utánam szól.

- Win! Megérkeztek a lengéscsillapítók a boltba, át tudsz menni értük?

- Khun Warut, épp hogy fel fogom tudni venni Teamet, le fog szakadni az ég. - Nézek az égbolt felé, ahol már javában gyülekeznek az esőfelhők.

- Ugyan, nem lesz itt semmi! - Csap a vállamra. - Mindjárt kisüt a nap!

Most tényleg furcsán nézek a kis öregre, hol lát itt napot. Azt hiszem, beszélek Teammel, hogy vigye el egy orvoshoz, valami baj lehet vele.

- Akkor esetleg kölcsönkérhetném a kocsiját? Biztos, ami biztos alapon, hogy ne ázzunk el.

- Jaj édes fiam! Pont szükségem van rá! De ne aggódj, nem a világvégére kérem, hogy menjetek. Csak a szomszéd városba. - Néz rám reménykedő szemekkel, mit nincs szívem visszautasítani.

- Legyen! - Egyezek bele. - Sokkal fog jönni nekem ezért! - Nevetem el magam, majd megcsóválom a fejemet, felveszem a bukósisakot és már indulok is.

A kis öregnek hála, késésben vagyok, sietnem kell, nehogy aggódjon az unokája. Mikor megérkezek, már ott vár rám az út szélén, mosolyogva, mi boldog mosolyt csal arcomra. Le se veszem a sisakot, inkább gyorsan ráadom az övét, és megpaskolom az ülést, hogy pattanjon fel. Amíg felmászik, szétnézek az egyetem körül, és csak azt veszem észre, hogy rengeteg szempár követ minket figyelemmel.

Ahogy érzem ölelését, már indulok is, fokozatosan gyorsítok, majd felveszem a megengedett sebességet és kievickélek a város szédítő forgatagából. Péntek lévén, mindenki hazafelé tart, vagy éppen a várost készülnek elhagyni egy kis hétvégi kiruccanás miatt. Irigylem őket, én is szívesen kiruccannék, ha lenne kivel. Ebben a pillanatban Team szorosabban fűzi körém karjait, mintha megérezte volna, min is gondolkozok, mosolyodom el magamban.

Kellett egy óra legalább, hogy odaérjünk az alkatrészes bolthoz. Leszáll Team, majd letámasztom a motort és én is leszállok. Leveszi a sisakját és megrázza a haját, mi szemébe hull, olyan édesen néz ki ilyenkor.

- Minek jöttünk ide? - Érdeklődve kérdezi.

- Nagyapád megkért, hogy jöjjünk el egy alkatrészért, mert megérkezett, és szükség van rá a munka folytatásához.

- Értem, miért nem kocsival jöttél? Mindjárt esik.

- Szerinted nem azzal akartam jönni? - Nézek rá komoran. - Lehet, hogy te nem úgy gondolod, de van eszem!

- Jól van, le ne harapd a fejem! - Duzzogva morogja.

- Mást harapnék le, nem a fejedet. - Morgom magamban.

- Mit mondasz? - Pislog rám kikerekedett szemekkel.

- Semmit! Gyere, menjünk. Vissza szeretnék érni, mielőtt elered az eső.

Beérve a boltba magamba szívom az ismerős fémes, gumis illatot, mely kellemes emlékeket ébreszt bennem. Az értékesítőt már régóta ismerem, így lazán köszöntöm, míg Team összeteszi kezét és illedelmesen üdvözli.