A szerelem két keréken érkezik

27. rész

Win

Annál rosszabb nincs is, mikor az embert mozdulatlanságra ítélik. A kórházat elhagyva nem tudtam, mi is fog velem történni, nem mertem rákérdezni. A legrosszabb forgatókönyv a fejemben az volt, hogy hazavisznek, és fogadnak mellém egy ápolót, aki egy nap kétszer rám néz, ellátja az alap feladatokat és megy is haza. Ez annyira nem tetszett, de hát nem lett volna különösebben más választásom, de mikor nem hazafelé kanyarodtunk, hanem nagyapó háza felé nagyot dobbant a szívem. Végre megértem azt a napot, amikor rólam is gondoskodni fog valaki.

- Hia! Hazaviszünk, már mindent előkészítettünk nagyapóval. – Vigyorog rám teli szájjal Team.

- Biztos vagy benne? Nem szeretnék nektek gondot okozni! – Mondom.

- Bolond beszéd. Ennél természetesebb dolog nincs is, mint hogy a kedvesed ápoljon.

- Hé, ez egy kicsit nyálas volt. Talán darabokra törtem, de nem vagyok elmebajos.

- Inkább örülnöd kellene, hogy ennyire cuki vagyok veled! – Nevet, és még a szeme is csillog.

- Brrr... Kiráz tőled a hideg! – Mosolyodom el. – De igen, tényleg cuki vagy!

- Hia, még elpirulok!

- Azt szeretném én látni. – Jelentem ki.

Ekkor egy bukkanóhoz érünk, amin a sofőr a kelleténél nagyobb sebeséggel ment keresztül, így nagyot rázkódott a kocsi, én pedig felszisszentem a hirtelen belém nyilalló fájdalomtól.

- Hé! Óvatosabban! – Szól a sofőrnek mogorván Team. – Beteget szállít, ha nem tudná!

- Elnézést! – Szól hátra a sofőr.

- Team, semmi baj. Mindjárt otthon vagyunk. – Mosolygok rá megnyugtatóan.

Ő rám néz, megszorítja kezem, és némán bólint. A továbbiakban nem szólunk egy szót sem, arra várunk, hogy megérkezzünk. Negyedóra múlva áll meg a mentősautó Teamék felhajtóján, majd kiszállnak a mentősök, kinyitják az ajtót és kiemelik a tolókoszékemet. Nagyapó ott toporog türelmetlenül, várva, hogy átvehessen a mentősöktől.

- Köszönjük szépen, innen már megoldjuk! – Mondja nagyapó, majd hátat fordítva elkezd befelé tolni, Teammel a nyomunkban.

Közben ők elköszöntek, visszaszálltak és már el is hajtottak. Nem is bánom, már nagyon hiányzott az otthon érzése, a kórházi légkör nem nekem való, túl idegen, túl steril.

- Hogy fogok feljutni az emeletre? – Kérdezem kíváncsian.

- Sehogy, Hia! A te helyed, most a nappaliban lesz. – Feleli Team.

- Oh, vagy úgy! – Kenődik el a szám. – Értem.

- Mi a baj, fiam? – Kérdezi nagyapó. – Nagyon szomorúnak tűnsz...

- Semmi, csak száműzve leszek a nappaliba, egyedül.

- Ki mondta, hogy egyedül leszel? – Mondja a kis öreg. – Team veled lesz. Már mindent el is igazított.

- Úgy van! – Szól közbe boldogan Team. – Mégis miből gondoltad, hogy egyedül hagynálak?

- Jó kérdés. – Rántom meg vállamat. – Csak eszembe jutott.

- Nem kellene ilyeneken gondolkoznod!

- Jól van, nem teszem.

Begurulva a nappaliba, látom, hogy kanapé ki van húzva, rajta egy fedőmatraccal, párnák hada sorakozik rajta, és még pár takarónak is van helye. Odagurít Team, majd megáll velem szemben.