A szerelem két keréken érkezik

28. rész

Team

Biztos van olyan beteg, akire azt lehet mondani, hogy jól kezeli a betegségét, de ez a személy nem Hia. Borzasztó két héten vagyok túl, és már imádkoztam azért a pillanatért, hogy lekerüljön róla a fekvőgipsz. Semmi nem volt jó neki, ha felvertem neki a párnát, az volt a baj, ha pedig nem tettem, akkor meg az. A tévében soha nem talált magának megfelelő műsort, folyamatosan mellette kellett lenni valakinek és szóval tartani. Az ételeket csak piszkálta, nem fűlött semmihez sem a foga. A tisztálkodásról ne is beszéljünk, kegyetlen volt, amit leművelt. Naponta kétszer át kellett törölnöm őt, de még azt is kevésnek találta.

– Hia! Legközelebb jobban vigyázz magadra, mert nem foglak ápolni! – mondom neki dühösen.

– A te hibád, hogy nem csinálod rendesen! – fakad ki.

– Még hogy az én hibám? – Vágom hozzá a törlőkendőt. – Ha nem hisztiznél úgy, mint egy kisgyerek, talán gyorsabban is menne!

Állok fel mellőle, és duzzogva elvonulok. Felmegyek a szobámba és magamra zárom az ajtót, majd ágyamba zuhanok. Értem én, hogy a szerelmesek mindent megtesznek a párjukért, de ami sok az sok. Fáradtan hunyom le szemeimet. Remélem, miután felteszik neki a járógipszet, kicsit békésebb lesz az életünk. Nagyapó is elmenekült itthonról, inkább meglátogatta egy távolabbi barátját, minthogy elviselje Hia kitöréseit. Bárcsak én is megtehetném, de nem hagyhatom magára, bármennyire is szeretném jelen pillanatban. Kicsit pihentetem még a szemeimet, majd erőt veszek magamon és visszamegyek.

– Öltözzünk fel, nemsokára jönnek a betegszállítók!

– Hmm... Jól van. – Feszíti meg álkapcsát.

Nem szólok többet, csak kikészítem a ruhákat, és segítek neki felöltözni. Az órára pillantok, és látom, hogy itt az idő, ezért mondom neki, hogy karolja át a nyakamat az ép kezével, majd átölelem derekát és a kerekesszékbe emelem. Kitolom a teraszra, de én még visszaszaladok, hogy magamhoz vegyem a pénztárcámat, felhúzzam a tornacipőmet és végezetül bezárjam a házat.

Nem sokat kell várakoznunk, már meg is jött a betegszállító autó. Betették Hiát, majd becsukták az ajtót és már indultak is. Követtem őket a terepjáróval, hogy majd hazafuvarozzam magunkat. Dudorászva kerestem parkolóhelyet, végül a parkoló leghátsó zugában találtam is. Kiszálltam, és jólesően indultam a kórház bejárata felé. Hiát már betolták és a sorára vár, hogy megvizsgálja a doktor.

– Hozzak neked valamit? – Kérdezem kedvesen.

– Köszönöm, de nem kérek semmit – feleli – de ha te kérsz valamit, nyugodtan menj.

– Nincs szükségem semmire, inkább itt maradok veled – mondom neki.

Leülök mellé, és az órát kezdem el figyelni, min végtelen lassúsággal telnek a percek. A rendelőbe folyamatosan cserélődnek a betegek, már nemsokára mi kerülünk sorra. Végül kijön a nővér, és behívnak minket. Felállok és megkerülöm Hiát, majd betolom.

– Jó napot doktor úr! – Köszönünk egyszerre.

– Jó napot! – köszön vissza. – Hogy van a beteg?

– Sokkal jobban! – Feleli Hia. – Ugye levesszük a fekvőgipszet?

– Vizsgálat után többet tudok mondani!

Leültem a fal mellett lévő székre, és türelmesen vártam, míg végeznek Hia vizsgálataival. Azt mondta a doktor úr, hogy szépen gyógyul, és semmi akadálya annak, hogy járógipszet kapjon. Némán figyeltem, ahogy újragipszelték, és mikor végeztek megbeszéltük a további kezeléseket és elköszöntünk. Mankóval hóna alatt Hia kibilleg a folyosóra, én pedig követem.