A 17. Nyár [Katsuki Bakugou x Reader] [ BEFEJEZETLEN]

29.fejezet: Félelem és düh

Belülről az épület olyan volt mint egy átlagos múzeum. Fehér színű, magas a belmagassága, és mindenhol valamilyen műtárgy. Ez fogadott minket. Itt italt lehetett szerezni, meg lejelentkezni , hogy ki, kicsoda, kivel jött,  és a többi. Innen kellett tovább menni egy folyosón, ahol majd étkezni, fogunk. A folyosóról több oldalt elhúzható tipikus Japán ajtók voltak. Innen mehettünk be a japán kertbe. Ott táncolhatunk majd ha szeretnénk, és társaloghatunk. Igazából minden a japán kert kör volt építve. Így még a részeg is odatalálhat. 

Miután lejelentkeztünk, és csevegtünk a többiekkel, a szőke megszólalt. 

- Van kedved táncolni bébi? - nézett rám - Hisz úgysem hozzák a kaját, akkor üssük el az időt. Vagy csinálhatnánk mást is... - mondta perverzül és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán.

- Menjetek már szobára! Ne itt. - mondta Denki, hisz még mindig közöttük voltunk

- Te perverz! - mondtam és takartam az arcom, hogy ne lássa, hogy elpirultam. Hirtelen ért.

- Elpirultál. De cuki vagy- mondta kicsit kacagva da hallatszódott hangján egy kicsi gúny 

- Hagyjál békén. Inkább táncoljunk! Ti nem jöttök?-  néztem a többiekre 

- Nem mi még megvárjuk Kirishimát. - mondta Mina aggódva 

Akkor majd találkozunk még. Sziasztok! - mondtam majd megragadtam Katsuki kezét és elmentünk a japán kertbe. Mindennek szép zöld színe volt. Tele lampionokkal.  Mese szép táj volt. Az ajtóknál fahatású zenedobozok, amelyekből kellemes zene szólt. És kőből készült út vezetett egy nagyobb szintén kőből készült térre. Ott lehetett táncolni. 

- Őszinte leszek nem a legjobb a tánctudásom. - vallottam be 

- Majd megtanítalak. - mondta a fiú. Kezeit a csípőmre tette. Én a kezeimet a hátára vezettem. Majd követtem a fiú lépteit. Óvatos volt, és figyelt rám, hogy tudom e követni a ritmust. Mivel egy idő után már nem volt kényelmes az a póz ezért a nyakába tettem. Nem csak mi voltunk ott. De mégis olyan volt, mintha nem lenne ott senki. 

- Nagyon szeretlek [Név] - torpant meg Katsuki. És elvált tőlem. Elkezdett matatni a zsebében. Majd elővett egy kis dobozkát. És letérdelt elém. Éreztem ahogy a szívem a torkomban dobog és köpni nyelni nem tudtam. - Te vagy a legfontosabb az életemben és- félbe lett szakítva mert valaki betoppant

- TE RIBANC! - ordította. Az a hang. Kirishima. Megfordultam és láttam a fiút. Mögötte Mináék ijedten. Katsuki felállt és eltette a dobozkát majd megfogta a vállam. Látszott rajta, hogy részeg. - ÉN szeretlek  [Név]. - elkezdett közelebb jönni hozzám. - És te így bánsz velem?

- Miről beszélsz? - közelebb léptem Katsukihoz és féltem ezért rátettem a kezem az övére. Nem tetszett ez a Kirishima.

- Még , hogy miről beszélek? MÉG HOGY MIRŐL BESZÉLEK! - ordította - Nos, én neked adtam a szívem - folytatta normális hangnemben - és te kidobtad azt. - és elkezdett sírni. Továbbra is közeledett felém.  - Emlékszem arra az aktusra. Minden egyes percére. 

- Fejezd be. - mondtam neki. A tömeg ott volt. És riadtan nézett minket. 

- Emlékszem. És orgazmuskor nem az én nevemet mondtad. Nem. Nem. A tiédet! - nézett mélyen Katsuki szemébe.  Nem mert senki semmit szólni, tenni.  Én simogattam a szőke kezét, hogy lenyugodjon. Éreztem, hogy ideges. Bár ez a két érzelem keveredett a levegőben. Félelem és düh.

-Menj haza. - mondtam nyugodt, félénk hangnemben. Pár lépésnyire voltam tőle. Ezért közelebb mentem hozzá.  Katsuki ott állt, és bízott bennem.

- Segíts rajtam. Annyira fáj a szívem. - mondta a fiú és mélyen a szemembe nézett és sírt

- Elkell menned. És megkell értened, hogy az én szívem az másé. - simogattam meg az arcát. És rápillantottam Katsukira. 

- Én megérdemellek! NEM ÚGY MINT Ő! - ordított szintén, és érződött a düh. - Hányszor megcsalt? Hányszor érezted magad egy nullának tőle? Hányszor akartál meghalni miatta? - mondta és okolta a  fiút. És rossz érzést keltett bennem. 

- De ő képes megváltozni miattam. Amire te soha nem lennél képes. - mondtam neki. Ez volt az utolsó döfés. 

- Kívánom, hogy ott állj majd a fiú sírja előtt és érezd azt a fájdalmat amit én érzek. - mondta és elment. Vagyis inkább vánszorgott.