𝟹 𝙼𝚘𝚗𝚝𝚑 [♡⁠𝓳𝓳𝓴♡]

~ 23. ~

Könnyek közt pakoltam össze a cuccaimat. Nem is emlékeztem, hogy ennyit hoztam. Már kora reggel hatkor fent voltam, hogy kellően elbúcsúzzak a helytől, ahol életem egyik legjobb és legszebb nyarát töltöttem. Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy a szüleim végül tényleg elküldtek ide. Emlékszem, az elején mennyire nem akartam eljönni. Aztán amikor megismerkedtem Hobival és a többiekkel, hát mondanom sem kell, hogy már akkor tudtam, hogy ez bizony nem lesz semmi egy nyár.

Ma van az utolsó napom itt. Rengeteg mindent éltem meg. Volt, hogy sírtam, volt, hogy nevettem, örültem, bánkódtam, dühöngtem. De a legfontosabb, hogy itt lettem szerelmes.

Mielőtt elkezdenék búcsúzkodni, van még egy pár lezáratlan ügyem amit még ma el kell intézzek. Ahogy egy hónapja rájöttem, mennyire Jungkook mellett akarok lenni, hát azóta se cselekedtem. Jungkook felszívódott.
Fogalmam sem volt, aznap amikor a falnak nyomott, hogy hova lett. Meg akartam keresni, és elmondani, hogy azt hiszem őt választom. De erre nem volt lehetőségem. Amikor felhagytam a keresgéléssel, a szobámba ücsörögtem és próbáltam elütni az időt. Nagyjából minden nap ezt tettem. Ha pedig netalán tán megláttam a folyosón, akkor egy pillanat alatt felszívódott. Az utolsó pár hetet Hobival töltöttem, illetve Minhoval. A többiek mind eltűntek, mintha itt se lettek volna. Se HyunJin, se Tae de legfőképpen Jungkook szintúgy sehol.

Írtam neki nem is egyszer, hogy beszélnék vele, de vagy láttamozott, vagy meg se nézte. Ennyire nem érdekelném? Gondoltam ezt akkor. És hát eltelt 4 hét, de ugyanúgy vélekedek.

Pakolás közben, Hobival telefonáltam, hallottam, hogy ő is próbálja belegyömöszölni a holmiját a bőröndjébe, hol sikeresen, hol pedig sikertelenül. Próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy tényleg ne Jungkookra gondolják. Úgy hiszem, hogy nem érdeklem, ha ennyi ideig nem is foglalkozott velem. Akkor nem is kedvelt ez idáig. Én csak beszélni szerettem volna vele, nem mindjárt házzasságot kötni. És négy hét nem gondolom, hogy kevés idő lett volna erre.

Letettem a telefont, majd egy nagy sohaj kíséretében kimentem a szobámból. Az utolsó reggeli itt. Bele gondolni is hidegrázós érzés. Minden egyes reggel, délben, este és volt, hogy délután is itt ücsörögtem. Ezzel indítottam a napot, majd fejeztem is be. Tehát, mint mindig úgy most is lementem, kikértem a szokásos ételemet, majd a szintén megszokott helyemet foglaltam el. Számomra ez olyan, mint egy szakítás. Persze ez nem egy életre szól, de ígyis úgyis el kell válnom a helytől, függetlenül attól, hogy mennyi időre. Egy teljes évig nem térhetek vissza. Kár, hogy még csak most találtak a szüleim erre a helyre, de hálás vagyok, hogy egyáltalán valaha is eszükbe jutott elküldeni. Ha bele gondolok akkor mindig a libabőr fog el, hogy itt talált rám a szerelem. Az, hogy viszonzott vagy viszonzatlan, már más tészta. Kezdem elveszíteni a reményt.

Ahogy ott ültem, egyre mélyebb témákban mentem bele mentálisan. Fokozatosan hibáztattam magamat, amiért nem kerestem fel azonnal Jungkookot. Aztán már persze bánhattam, hogy került. Egy hónapom volt még, de nem tettem semmit. Innentől kezdve viszont halott az ügy. Ha ma nem történik valami csoda, akkor Jungkookot a távoli jövőbe láthatom csak. És az is csak egy erős talán.

A gondolataimból egy kisebb ordítás zökkentett ki. Két fiú poénból lökdösték egymást, míg egy barátjuk hangosan felnevetett. Azonnal azt az estét juttatta az eszembe, amikor a fiúk verekedtek. Mintha tegnap lett volna. Minden részletére emlékszem. Akkor nehezen éltem meg, de már csak nevetve gondolok vissza rá. Jövőre is hasonlókat szeretnék átélni. Szeretném, ha a csapatom újra összeállni. Ha újra olyan emlékeket teremthetnénk együtt, amit talán sosem felejtünk majd el. Hyunjin, Minho, Hobi, Tae. És Jungkook. Az én kis csapatom. Sokszor volt köztünk konfliktus, de a végén mindig újra jóba lettünk. Ez az igazi barátság. Vannak benne buktatók, de amikor szükség van a másikra, akkor mindenki összegyűlik és együtt oldjuk meg.

Mire megettem a reggelimet, addigra az utolsó falatok teljesen kihűltek. Leadtam a tálcát, majd mentem vissza a szobámba. Van még egy pár dolgom, amit nem pakoltam el. Habár jobb ötletnek tartottam előtte beugrani legjobb barátomhoz, kicsit előre sírni. Hobi egy nagyon érzékeny és érzelmes fiú, pont ezt imádom annyira benne. Nem fél kimutatni és megélni az érzéseit. Életem egyik legőszintébb barátja.

- Kip-kop! - Nevettem az ajtó másik feléről. Hamar kinyitotta, majd beinvitált.

- Rahin! - Szokásához híven megölelt, majd meg sem mozdultunk vagy fél percen keresztül. - Már most hiányzol. - Távolodtunk el egymástól.

- Te is nekem! De úgyis mindig írni fogunk egymásnak. - Nyugtattam meg, magamat és Hobit is egybevéve.

- Tudom, tudom. De az nem ugyan az. - Forgatta szemeit. - Még a hülye szerelmi háromszög vagy négyszög történeteid is hiányozni fognak. - Nevetett rajtam. Azóta köztünk egy nagy vicc lett. Állandóan emlegetjük, mennyire balfék vagyok szerelem terén.

- Nekem meg a cukkolásaid. - Löktem kicsit odébb poénból.

A telefonom ekkor felvillant, majd egy név jött fel. Ledermedten néztem Hobira aki még nagyban az előző viccen nevetett, majd mikor realizálta, hogy én már nem nevetek ő is elkomolyodott.

- Mivan? - Nézett rám aggodalmasan. Egy ideig csak magam elé meredtek, avagy Hobi szemébe néztem pislogás nélkül. Majd végre megszólaltam.

- Jungkook írt! - Fürkésztem barátom tekintetét, hogy mit árul el az első reakciója. Hobi azonnal elvigyorodott, majd követelte, hogy olvassam fel. Mellém pattant majd együtt olvastuk el.

Jungkook
Gyere le a régi épülethez
10:34

Jungkook
Most
10:35

Nem kicsit furcsálltam a dolgot, de Hobi azonnal felvilágosított. Az viszont ezen kívül is teljesen kiborított, hogy miért pont most ír. Többször is hagytam neki üzenetet, de nem reagált egyikre sem. Akkor miért?

- Nem lehetsz ennyire sötét! Ott vár ahol minden elkezdődött szinte. Ez egy jel. Miért pont most akar szerinted találkozni? Hát mert nem lesz több esélye. - Magyarázta el nagy elánnal az általa romantikusnak vélt szituációt.

- Persze, menjek oda, ahol úgy nagyjából két és fél vagy három hónappal ezelőtt megvert. Jó ötlet, szerintem is. - Forgattam szemeim hiszen ez őrültség.

- Rahin! Najó kezdjük ott, hogy gyakorlatilag nem is ő vert meg. Aztán ott van még az is, ami ennél is fontosabb. - Itt hatásszünetet gyakorolt, majd végre elmondta. Komolyan mondom, néha nem ártana elbeszélgetni Hobival, hogy mennyire a dráma megszállottja. - Ha igazán szereted, akkor várnod sem kell. Ragadd meg az alkalmat, és vallj be mindent! Nincs veszteni valód. Azt akarom, hogy végre boldog legyél.

Igazából ez nagyon cuki volt. Egyben igaza van. Az viszont fájt amikor realizáltam, hogy egy ekkora klisére épített fel egy beszédet. De hatásos volt, úgyhogy csak ez a lényeg.

Azonnal elhagytam legjobb barátom szobáját, majd sietősen elindultam a lebeszélt találkozó helyre. Nem tudom, hogy mire kell számítanom. Azonban nem futamodok meg. Most nem. Tudom, hogy jelenleg számomra ez a legfontosabb. És mostmár szó szerint képes vagyon bármire, hogy Jungkooknak elmondhassam, hogy hogyan is érzek iránta valójában. Az én szívembe soha többé nem lehet második.

Lihegve, de egy öt perc alatt odaértem. Csak úgy szeltem a folyosókat, majd a többi helyiségeket, csak azért, hogy időbe odaérjek. Csak mondd, hogy még nem ment el. Lelassítottam, mikor már közeledtem, majd beljebb mentem. Nem szólaltam meg. A saját szememmel szerettem volna látni, hogy itt van e vagy sem.

Hirtelen megálltam egy folyosón. Lépteket hallottam. Kérlek mondd, hogy nem egy átverés. Ezek a szavak cikáztak a fejembe és az ehhez hasonló reménykedések.

Azonban egy hatalmas szikla esett le a szívemről, amikor egy romos teremből lépett ki Jungkook. Ő volt az.

Tum. Tudum. Tum. Tudum.

Ez a szívem hangja. Síri csend volt, de a szívdobbanásaimat tisztán lehetett hallani. Visszhangzott az egész folyosón. Vajon ő meghallotta?

Hiszen Jungkook, érted ver a szívem. Illene hallanod.