𝓔𝓿𝓮𝓻𝔂 𝓓𝓮𝓼𝓽𝓲𝓷𝔂 𝓲𝓼 𝓗𝓪𝓻𝓭

1.

— Tudod, hogy nem minden szörny az ellenségünk? — kérdeztem Tavvytól.
A fiú csak a fejét rázta. Nem igazán volt tisztában a köztes állpottal, ami egyrésztől nem is akkora baj. Talán, ha minél kevesebben tudnak arról, mi zajlik a világban, annál nagyobb marad a nyugalom. Nem lenne jó, ha kitörne a tömeghisztéria.
A könyvtárban töltöttük a délutánt annak ellenére, hogy nem kerestünk semmit. Helen éppen órát tartott Tavvynak, aki nagyon figyelt a nővérére. Aline kedvese mellett foglalt helyet, és csendben, mintha ott sem lenne, szemlélte az eseményeket. Emmával, Juliannel, Druval és Markkal belopóztunk a helyiségbe, és eltűntünk a sorok mögött. Mindannyian megtaláltuk a nekünk kedvező könyvet, amikor pedig Helen végzett az órával, Aline-nal karöltve kimentek a könyvtárból. Körbeülve a nagy asztalt hagytuk a legapróbbat házi feladatot írni, de azért mégis csak jobb volt úgy olvasni, hogy valahova le tudtuk tenni a könyvet. Mindenkinek kényelmesebb volt így.
Emma, aki velem szemben foglalt helyet meghallva ezt idegesen az asztalra csapott. Mérges tekintettel meredt rám.
— Megmondtam, hogy Tavvyt ne keverd bele a te dolgaidba — jelentette ki. — Az nem érdekel, mit csinálsz és miket látsz. De őket hagyd ki ebből.
Védekezőn feltettem a kezem, és a délután hátralevő részében nem is szólaltam meg.

Tudták, miért mondom és talán azzal is tisztában voltak, mit mondok igazából — még ha nem is hitték el. Mind Dru, mind Emma kinevetett, amikor hazatérve a harmadik nagy árnyvadász háború után elmeséltem nekik, hol jártam, miket láttam. Pedig akkor még nem is Winchesterékkel vadásztam. Még jóval a csata előtt elmentem, ami egyesek szemében árulás is lehet, ha nem számítjuk azt, hogy soha, de soha életemben nem álltam egyik oldalon sem. Árnyvadász voltam, mégsem választottam, ki mellett harcolok. Akikhez hűséges voltam, és vagyok is a mai napig tudják, hogy bár soha nem bújok ki a harc alól, máshogy keresem a megoldást.
Ám amikor minden árnyvadász összegyűlt Idrisben, az Örökkévaló mezőn, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsék, ki legyen hatalmon, én már messze jártam. Messze Észak-Dakotában, és besegítettem egy ügyben. Jody Mills serif egy ghoulra vadászott, viszont nem hívhatta segítségül ismerőseit, hisz ők is mással voltak elfoglalva. Itt jöttem én a képbe.

Mindig is tudtam, hogy háború lesz, nem is egy. Talán ez még mindannak az utóhatása, amit anno Valentine Morgenstern elindított. Az ő Végzet Háborújára keresztelt menete, és Sebastian Sötét háborúja után kérdés sem volt, lesz-e harmadik is. Csak azt nem tudták, mikor. Szóval mielőtt fokozódott volna a helyzet, leléptem. Senki nem keresett, tudták, úgysem vagyok telefonközelben. Zara és Manuel, kik a szakadárok és az új hatalom vezetőségeinek gyerekei, és azt hitték, ezáltal teljhatalmú urak mindenkinek elhíresztelték, hogy otthagytam a népemet. Voltak, akik elhitték, és voltak, akik nem. Nem igazán érdekelt. És azóta az eset óta az ilyenek már egyáltalán nem foglalkoztattak.

— Csörög a telefonod — szólt Julian, és amint látta, hogy felkapom a készüléket, visszabújt könyvébe. A teremben minden változatlan maradt.
Kiszaladtam a könyvtár elé, hogy ne zavarjak senkit, és mosolyogva fogadtam Sam hívását. Mintha ezer éve beszéltünk volna utoljára.
— Itt Carolyn Redwood, ha mondanivalója van, gyorsan tegye. Fontos árnyvadász-ügyeim vannak — szóltam bele túljátszott szereppel. Sam felnevetett. — Szia Sam — mondtam immáron normális hangnemre váltva. Kicsit távolabb mentem a könyvtár ajtajától, és nekitámaszkodtam a falnak.
— Jó hallani a hangod — köszöntött minden bizonnyal mosolyogva.
— A tiédet is. Hogy vagytok? Mi újság van Kansasben?
— Hát tudod, a szokásos. Egy kis szörnyvadászat itt, egy kis angyalosdi ott, mindig van mit tenni.
— Ugyanez itt is.
— Örömmel hallom. Figyelj, tudom, hogy nem szoktalak felhívni, csak ha nagyon fontos — komorult el a hangja. Igen, ezt mindig is tudtam. Nem szokásuk csak úgy megkeresni, hogy beszélgessünk, vagy igyunk valamit, bár hiába vagyunk egy kontinensen. Néha a dolgok nem úgy alakulnak, mint azt várjuk.
— Hogyne, persze. Történt valami? Vámpírokra vadásztok és kell az erő is a csapatba? — kérdeztem szórakozottan.
Sam ismét felnevetett.
— Nem, dehogyis. Semmi ilyesmiről nincs szó. Viszont kellenél, és nem egy szimpla szörnyvadászatra.
— Miért, mi az? — Megijedtem. Sam hangja a szokásosnál is mélyebb volt, ami azt jelentette, tényleg nagy a baj. De ha nem szörnyvadászat, akkor mi? Angyalok? Démonok? Leviatánok? Mégis mi lehet mindez?
— Bocsi, de ez nem éppen telefontéma — Bár nem láttam, szinte biztos voltam benne, hogy szomorkásan elhúzza a száját. Teljesen megértem. Vannak dolgok, amiket jobb személyesen megbeszélni.
— Rendben, odamegyek. Holnap reggel indulok — mondtam egy pillanatnyi habozást sem hagyva magamnak. Tudtam, mekkora tétje lehet ennek, hiszen számtalan ügyben vettem részt és számtalan háborút néztem végig ahhoz, hogy a kétség legkisebb nyomát is eltűntessem magamban. Bíztam bennük és ők is bíztak bennem. Másra pedig nem volt szükségem.
— Köszönjük — sóhajtott mélyet. — Portállal jössz, igaz? — kérdezte még.
— Mivel mással mennék? Kocsival? — kérdeztem vissza, majd mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés. Hangom visszhangzott az üres folyosókon, és ha bárki erre jár, nem érti, mitől van ilyen jó kedvem.
— Várunk. És küldöm a címet — tette hozzá Sam, majd bontotta a vonalat.
Egy utolsó pillantást vetve a képernyőre elmosolyodtam, és végighaladtam a folyosókon.
Lebanon, Kansas, S Railway Ave. 1502