𝓔𝓿𝓮𝓻𝔂 𝓓𝓮𝓼𝓽𝓲𝓷𝔂 𝓲𝓼 𝓗𝓪𝓻𝓭

10.

Az árnyvadászok úgy tartják, nehezen tudunk megszeretni valakit. Viszont ha szeretünk, az örökké tart. Tisztában vagyunk azzal, hogy az élet csupán egy pillanat, és akármikor meghalhatunk. Ezért csupán a nagyon kiváltságosoknak adatik meg a parabatai kötelék, és az igaz szerelem. Talán parabatai-t könnyebb találni, mint szerelmet, elvégre az utóbbi talán a legemberibb érzés a világon. Amíg a mondénoknak egy egész életük van arra, hogy megtalálják életük párját, nekünk talán soha nem lesz meg ez a lehetőség. Sok házasság az árnyvilágban még mindig érdekből adódik, de célja csupán a fajfenntartás. Az érzelmek itt nem játszanak, hiszen az emberré tesz minket.
- Elvégre egy árnyvadásznak nem az a dolga, hogy érezzen, hanem hogy démonokat öljön - mondta egyszer Rodrigo Villalobos. Nos, ő azok közé tartozik, akik számára a vér és a kötelesség mindennél előrevalóbb volt. Nem számít neki senki más magán és az árnyvadász törvényeken kívül, amit szerinte minden nephilimnek kötelező betartani.
Ellentétben vele, én mindig is úgy tartottam, hogy érezni muszáj. Elvégre csupán félig vagyunk angyalok, nem egészében. Ettől fogva senki nem várhatja el tőlünk, hogy úgy éljük le az életünket, hogy mellőzünk mindent, ami emberré tesz minket. És talán pont ezért félek bevallani nem csak másnak, de még magamnak is, mit érzek Jack iránt.

✶⊶⊷⊶⊷❍ ❍⊶⊷⊶⊷✶

Négy nap telt el azóta, hogy átadtam a lányoknak Durendalt, és Jackkel a galérián próbáltuk kinyomozni, miben rejlik a tündérgyűrűk hatalma. Újabb áldozatról nem tudunk, ami kezd egyfelől iszonyú aggasztó lenni, másrészt viszont a tudat, hogy egyelőre biztonságban vagyunk, megnyugtat. Ez a kettősség pedig lassan felőröl belülről, és nem tudom, melyik irányba húzzak.
- Körbekérdeztem, senki nem tud semmit - kezdte Sam, mikor Jodyval az oldalán beléptek a könyvtárba. Ők ketten Nebraskát járták meg, azon belül is Rushville-t, ahol Ravi Nightswordot megtalálták.
- Evangeline-t Bloomingtonban, Iowában találtuk meg, Flynnt itt, Kansas Cityben. Rory Ravenstars Fort Collins utcáin, Coloradoban, Ravit Rushville-ben, Nebraskában - sorolta Castiel. Újonnan érkezőink levetették vékony kabátjukat, majd helyet foglalva köreinkben bekapcsolódtak az eseményekbe.
- Aztán találtunk még egy árnyvadászt Oklahomában, kettőt Arkansasben, az utolsót pedig Missouriban - folytatta Dean.
- Ez összesen nyolc - számolta Patience. - Mikor történt az utolsó gyilkosság?
- Nagyjából másfél hete - felelte Sam. - Rory Ravenstars volt az áldozat.
- Akkor esélyes, hogy hamarosan meglesz a következő áldozat - mondta Donna, a fiúk által összeállított aktát böngészve. - A gyilkosságok között nem sok idő telt el, csupán pár nap. Két hét alatt hét árnyvadász veszett oda, a nyolcadik másfél hete halt meg - magyarázta.
- Belassult - jegyezte meg Dean. - Eddig két hét kellett neki hét árnyvadászhoz, majd eltelt pár nap, megölte Roryt. És most semmi.
- Igazad van, valami nem stimmel - helyeselt Kaia. - Talán rájött, hogy vannak, akik nyomoznak utána, és nem akar feltűnést kelteni.
- Könnyen meglehet - biccentett Jody. - Mind Rushville-ben, mind Bloomingtonban, az összes tetthelyen átböngésztük a híreket - tette hozzá. - Kikérdeztük a helyi kopókat, de senki nem tudott semmiféle gyilkosságról. Mintha meg sem történt volna.
- Kivéve Fort Collins - szólt Sam. - Arról az esetről értesültünk, ugyanis lehozták a helyi lapok. Mivel Rory nyilvános helyen tűnt fel, voltak szemtanúk is, ezért volt hangos az ottani sajtó szinte napokig.
- Pontosan - helyeselt Jody. - Éppen ezért szerintünk onnan érdemes elindulni. A gyilkosunknak nem volt ideje elvinni Rory holttestét, hát ezzel lebukott.
Mindannyian egyetértettünk. Ha valami szokatlant keresünk, kezdjük mindjárt Coloradoval.
- Az feltűnt, hogy az összes tetthely Kansasben, vagy az melletti államokban van? - pillantott fel Jack. Eddig a padlót mustrálta, nem nézett senkire, ellenben minden szót hallott, és mind testben, mind lélekben velünk volt. - Eddig nyolc áldozat, de mindegyik itt, a környezetünkben található.
Egy suta másodpercre csend lett, amint mindenkinek leesett, mi hangzott el Jack szájából.
- Igazad van kölyök - felelte Dean, majd az egyik fiókhoz lépett. Kiemelt egy papírtekercset, és szétterítette az egyik üres asztalon. Az államok térképe volt. Sam adott neki egy tollat, és miközben körégyűltünk, elkezdte beikszelni a városokat.
Jack nem tévedett. Az árnyvadászok mindegyike, kivétel nélkül Kansas közelében voltak, vagy Flynn esetében, pont egy köpésre tőlünk. A gyilkos talán ezzel akarja felhívni magára a figyelmet? De kiét? És mi a célja?
- Amondó vagyok, hogy még mindig Fort Collins a legjobb kiindulópont - mondta Donna, miután alaposan szemügyre vettük a térképet, de a pontokat nem tudtuk összekötni. Ez Castiel ötlete volt, hátha valami szimbólum alapján gyilkol, de nem vezetett semmire. - Az különbözik az eddigiektől, talán nyomra is bukkanunk.
- Castiel a múltkori Colorado-i látogatásunk alatt megkérdezte, tudok-e bármiféle alvilági üzelmekről - szúrtam közbe, és visszaléptem Jack mellé. Egy köteg papír hevert előttem az asztalon, legalul a tündérgyűrűkről szóló feljegyzéseimmel. Felemeltem a legfelsőt. - Ami miatt Rory magára rajzolta a Voyance rúnát. Bátorkodtam kicsit nyomozni a minap, de biztosat akkor fogok tudni mondani, ha visszamegyek.
A jegyzeteket odaadtam Castielnek, aki alaposan átolvasta. Nem sokat derítettem ki az államok alvilági dolgairól, elvégre elég nehéz árnyvadászként bármihez is hozzáférni, de annyit biztosan tudok, hogy minden városban van valami. Kell, hogy legyen. Ha nem is árnypiac, de egy klub, egy kocsma működik. Arra a papírra felírtam azokat a helyeket, amiről tudom, hogy alvilágiak is megfordulnak benne, szóval lesz kiindulási pontunk.
- Akkor azt hiszem, ez eldőlt - mondta Sam. Becsukta maga előtt a könyvet. - Colorado a legjobb esélyünk, szóval akár már indulhatunk is.
- Én maradok - emelte fel Jody a kezét. - Nem vágyom másra, csak egy jó kávéra.
- Carolyn és Jack mindenképp megy, Clarie? - fordult Donna a lány irányába. - Velünk tartasz?
- Ezt most kihagyom - intett. Ő inkább Durendalnak szentelte az idejét Alexszel az élen. Mindketten lázasan kutakodtak és jegyzeteltek tőlünk kicsit távolabb.
- Patience? Kaia? - kérdezte a másik két lányt, mire Patience azonnal pattant. Kaia is inkább a fejét rázta, azt mondta, segít Durendallal, van egy ötlete, ami hátha beválik.
Donna intett, hogy készülődjünk, mert azonnal indulunk. Összeszedtem a jegyzeteimet, és a szobám felé vettem az irányt. Nem néztem hátra, Jack vajon követ-e, elvégre egyazon folyosón lakunk, csak magabiztosan masíroztam előre.
Belépve a szobába ugyanaz a kupleráj fogadott, mint ami napok óta uralkodik a helyiségben, de ezúttal sem pakoltam össze. A ruháim háromnegyede a padlón és az ágyon kapott helyet, a fegyveres táskám tartalma szétszórva a szoba különböző pontjain, az ágyneműm félig megtekeredve. Egyszóval nem volt az a tipikus lányszoba, ahol minden katonásan el van rendezve, hanem inkább egy harcos helye, ahol minden ott van, ahol lennie kell.
Becsukva magam mögött az ajtót lámpát kapcsoltam, majd levettem farmeromat és pólómat. Megtaláltam a harci öltözékemet pont ott, ahova előzőleg tettem, és belebújtam. Magamra csatolva az övemet elkezdtem fegyvereket válogatni. Durendalt értelemszerűen nem tudom magammal vinni, de nem is akarnám. A csizmám szárába rejtettem egy tőrt és két dobócsillagot, a dzsekim ujjába pedig egy pillangókést, melyet Cristinától kaptam, az övemre csatoltam egy kétélű tőrt, két szeráfpengét, és a biztonság kedvéért a pisztolyt, melyet még Dean adott nekem. Zsebre vágtam az irónomat és egy boszorkányfény-rúnakövet, majd miután késznek nyilvánítottam magam, kiléptem a folyosóra. Irányomat a súlyos vasajtó felé vettem, amin átlépve a gyenge tavaszi nap elkezdett felmelegíteni. Elég hűvös tud lenni a bunkerben, kint viszont kezd beköszönteni a tavasz. Donna és Patience már a nő teherautójánál gyülekeztek, és amint melléjük léptem, ismét nyílt az ajtó. Jack ezúttal is öltönyt húzott nyakkendővel, zakója belső zsebében egy szeráfpengével, szolgálatra készen.
- Csinosak vagytok - jegyezte meg mosolyogva Donna, majd intett, hogy szálljunk be. Jackkel automatikusan hátra ültünk, annyira megszoktuk már ezt a felállást.
Hosszú útnak ígérkezett, de Donna jó pár kerülőutat ismer, így megspórolt majdnem két órát. A lányok elől beszélgettek, kapcsolgatták a rádiót, és nevetve felidéztek egy-egy vadászatot. Patience hozott magával egy könyvet, így mikor elhalt a beszélgetés, azt olvasgatta. Az elsuhanó tájat bámultam szinte órákon keresztül, félig a tündérgyűrűkön agyalva, félig a fiú iránti érzéseimen. Sajnos az előbbivel nem sok mindent tudok kezdeni azon kívül, hogy van, a szerelem egy más téma. Nem tudom, bölcs döntés lenne-e bevallanom neki, mert lehet, ő nem érez többet, mint barátság. És ha megteszem, azzal lehet, egy életre elvágom magam nála. De ha nem, csak nekem lesz rossz, elkezd szép lassan felemészteni, és képtelen leszek racionálisan gondolkodni. Talán, ha valakivel meg tudnám beszélni, segítene. De kivel? Imádom a lányokat, náluk jobb barátnőket nem kívánhatnék, mégsem hiszem, hogy logikus választ tudnának adni. Dean és Sam másképp kezelik Jacket, ahogy Castiel is. Talán Jody vagy Donna jó lenne, valamiért mégis ódzkodok a dolog szóbahozásától.
Jack mellettem behunyt szemmel pihent, lehet el is aludt. Csupán akkor nyitotta ki a szemét, mikor megálltunk egy bentinkútnál tankolni. Akkor vett két szelet nugátkrémes csokoládét és két doboz kólát, amiből egyet-egyet nekem adott. Megkínáltam a sajtos pufiból, amit beszereztem, és kész pikniket csaptunk a hátsó ülésen. Patience is kunyerált a pufiból, cserébe ő is hátranyújtotta a csokidrazséját. Máris kellemesebben telt a hátralévő idő. Ha emlékszik is a csókra az udvarban, semmi jelét nem mutatta eddig, ahogy annak sem, érzéseim viszonzásra találnának. Ugyanúgy viselkedett velem, mint ezelőtt.