𝓔𝓿𝓮𝓻𝔂 𝓓𝓮𝓼𝓽𝓲𝓷𝔂 𝓲𝓼 𝓗𝓪𝓻𝓭

17.

𝕁𝕒𝕔𝕜 𝕂𝕝𝕚𝕟𝕖

Határozott léptekkel masíroztam végig a hosszú folyosókon. A pánik és a harag egyszerre ébredt fel bennem, de a remény, hogy megtalálom, egyenesen arányosan csökkent vele. Minden szobába benéztem, szemügyre vettem a galériát, a garázst, a konyhát, a számítógép-termet, a fegyverraktárat. Átkutattam harmadjára is a szobáját, az én szobámat, a könyvtár sorai között, az előteret, a pincét, lényegében az egész bunkert, de Carolynt sehol sem találtam.

Miután kiment Castiellel, bezárkóztam a pincébe, kiadni a dühömet. Tudtam, hogy nem baj, ha szétverek itt valamit, Winchesterék úgysem használják másra, csak démonidézésre. De a tárgyak helyett leginkább a kezem bánta. No, meg a torkom. Képtelen voltam elhinni, amit hallottam. Mindig is sejtettem, hogy az árnyvadászok képesek önös érdekből cselekedni, saját magukat nézni a másik helyett, de eme cselekedete nem kicsit ment mélyre. Órákig csak püföltem a falat, miközben átkoztam magamat, Carolynt, Castielt, de lényegében az egész világot. Hülye voltam, és sok szempontból ostoba. Ha akkor nem sérülök meg, Carolynnak sosem kellett volna esküt tennie, és hiába a tündérgyűrű, most biztonságban lennénk.
Lehet, hogy egy oldalt nem választott árnyvadászról van szó, valahogy mégus képes megtagadni a csúfabb oldalát annak, amit csinál. De így sosem fog tanulni a hibáiból.

Már beköszöntött az éjszaka, mikor elhagytam a pincét. Még mindig dühös voltam, de hittem benne, hogy ha megkeresem a lányt, ketten együtt képesek leszünk megoldást találni. Nem élhetjük le az életünket egymástól távol. Azt még én sem bírnám ki. Ám hiába kopogtattam a szobája ajtaján, nem nyitotta ki. Akkor óvatosan benyitottam, de amikor láttam, hogy az ágya be van vetve, és rend uralkodik az egész helyiségben, pánikba estem. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel, csak nekiláttam átkutatni az egész bunkert, benéztem Claire-hez is, Jody szobájában is jártam, de Carolynnak nyoma veszett.
A

könnyeimmel küszködve a könyvtár fala mentén a padlóra csúsztam. Megpróbáltam felidézni, mik Carolyn kedvenc helyei, hátha csak elment kiszellőztetni a fejét, de egyre csak Castiel szavai visszhangoztak a fejemben. "Minden mennyeknek tett eskü rettentő veszélyes. És ezzel egy olyan energiát hoztatok létre, ami egyre csak duzzad és nagyobbá válik. Ki tudja, milyen kataklizmát hoztok létre, ha sokáig használjátok." Lehet, hogy Carolyn hamarabb tudta, mi a szitu az angyallal kapcsolatban, de nekem csak abban a pillanatban esett le. Castiel sosem nézte jó szemmel a szerelmünket, talán mert veszélyesek vagyunk a mennyekre, a pokolra, de az egész világra is akár. Az okára mindenesetre nem jöttem rá, legalábbis akkor nem. Csak hagytam, hogy a szavak, mint megannyi tőr a szívembe fúródjanak, és elvérezzek általuk.

Észre sem vettem, hogy elaludtam. Talán a folyamatos önsajnálat, a harag és az aggódás együttesen betette a kaput, és végleg lefárasztott. Arra nyitottam ki a szemem, hogy Dean fölém magasodik. Mikor látta, hogy ébren vagyok, hátraszólt valakinek. Feltehetőleg Sam volt az, de hirtelen Donna térdelt mellém, kezében egy borogatással. Még mindig a könyvtárban voltam, pontosan ott, ahova leültem.
— Kölyök, minden rendben? — kérdezte Dean.
— Igen. Nem. Nem tudom — nyögtem, és nagy nehezen felálltam. Donna visszavitte a borogatást, miután még ültő helyemben megállapította, nincs lázam.
— Jack, hogy érted ezt? — kérdezte Jody, ki most lépett Dean mellé.
Ekkor Claire rontott be a könyvtárba, csapzottan, kezében Durendallal.
— Igazad volt — mondta Samnek. — Carolyn energiái eltűntek, de ő maga is. Csak ezt hagyta itt — nyújtotta felé a kardot. Észre sem vettem, hogy nem mindent vitt el. Annyira lefoglaltak az indulataim, majd csak és kizárólag a megtalálása, hogy fel sem tűnt Durendal. Pedig háromszor is átkutattam a szobáját. Durendalon tartva a szemem kiléptem a Jody-Dean háromszögből, és Sam elé léptem. Finoman megérintettem hűvös pengéjét, és megragadva arany marolatát kézbe vettem.
— Jack, tudsz valamit Carolynról? — kérdezte Sam a könyvtár egyik asztalának dőlve. Úgy méregetett, mint aki mindent tud, de az én magyarázatomra, ha úgy tetszik, megerősítésemre vár.
— Nem — ráztam a fejem. A magasba emeltem a kardot, figyeltem, hogyan csillog a fényben, milyen nemes fegyver is ez.
— Kölyök, figyelj ide! — zökkentett ki Dean. Finoman elvette a kardot, és átadta Jodynak. — Carolynnak nyoma veszett, eltűnt, felszívódott, távollétével tűntet. Tudod, hova mehetett? Miért nem vitte magával Durendalt? Miért nem hagyott egy üzenetet legalább?
— Tényleg nem tudom. Összevesztek Castiellel, vagy legalábbis azt hiszem, nem voltam ott, és mire indultam volna megkeresni, nem volt sehol.
— Min vesztek össze? — kérdezte Alex.
— Nem tudom — tártam szét a karom.
Sam és Dean jelentőségteljes pillantást váltott, de csupán egy másodperc volt az egész. Egyeseknek fel sem tűnik, ha ezt csinálják, nekik viszont a világot jelentette.
— Akkor kérdezzük meg tőle — mondta Dean, majd lehunyt szemmel hívta Castielt, akárhol is volt jelenleg. Az angyal alig fél másodperc múlva meg is jelent, ám nem tűnt boldognak.
— Tudom, miért hívtatok — kezdte mindennemű köszönés nélkül. Mondjuk nem is voltunk olyan hangulatban, hogy képesek legyünk bájcsevegni.
— Akkol hol van? — szegeztem neki a kérdést. Ha Castiel látta is rajtam, mennyire ideges és mérges vagyok, nem mutatta jelét.
— Őszintén? Nem tudom, de nem is érdekel — válaszolta a ballonkabátja zsebébe dugott kézzel. Mindannyian döbbenten meredtünk rá. Hogy lehet, hogy nem érdekli Carolyn, akivel állítólag egy vérből valók? — Elárulta a mennyeket, ettől fogva nincs közöm hozzá.
— Miket beszélsz! — hűlt el Dean. — Cas, Carolyn ugyanolyan angyalvérű, mint te! Hogy hagyhatod elmenni?
Castiel vállat vont, és fel-alá kezdett járkálni a könyvtárban.
— Nos, úgy fest előbbre tartja emberi mivoltát, ami, hogy is mondta? — emelte égnek a tekintetét. — Érez, szenved, csodál, ébred és mindeközben nem veszíti el önmagát.
— De a fele angyal — szólt közbe Claire. — Pont olyan nephilim, mint Jack.
— Egyben pedig árnyvadász is. Akik köztudottan sokkal, de sokkal feljebbvalónak tartják magukat mindenki másnál.
— Ez a kifogásod? — léptem elé. — Hogy félig ember?
— Elég világosan a tudtomra adta, hogy számára sokkal többet ér az emberi léte, mint az angyalvér.
Egy pillanatra csend állt be a szobában. Valahogy senkinek sem akaródzott elhinni, hogy Castiel megtagadja a segítséget Carolyntól. Igen, az árnyvadászok sokszor döntenek rosszul, vagy máshogy, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebbek, mint akármelyik élőlény ezen a földön.
A rövid, de annál tartalmasabb kettesben töltött idő alatt megtanultam, hogy lássak a felszín alá, mert nézhet ki kívül valami baromi jól, ha belül minden rohad. Rájöttem, hogy hiába árnyvadász, egy kalap alá nem lehet venni a többivel. Sokkal jobb és értelmesebb, mint az árnyvadászok többsége. Megláttam azt, amire mások vakok voltak, és elértem, hogy mellettem szabadon szárnyalhasson. Általa betekintést nyertem az alvilágba, megismertem egy csomó különböző szerzetet, láttam az angyali és az emberi oldalát is. Mindkettőben van fény és sötétség, elvégre egyik sem fekete, vagy fehér. Ismerem a szívét, tudom, mi teszi boldoggá, mi szomorúvá, miről nem akar beszélni és mi az, amiről akár könyvet tudna írni.
És most, hogy szembenézek Castiellel, az angyallal, kinek testvérétől erednek az árnyvadászok, hirtelen megértettem. Ők soha nem lesznek képesek igazán, tiszta szívből szeretni. Nincs bennük semmi, ami lehetővé teszi számukra, hogy megértsék az emberi érzelmeket. Akármit is mondott Carolyn Castielnek, igaza van. Elvégre az ember nem lehet igazán szent, hacsak nem képes végtelenül gonosz is lenni.
— Az a baj az érzésekkel, hogy a szívünk irányítja őket, nem pedig az agyunk — szólaltam meg. — És amíg ezt nem érted meg, addig nincs miről beszélni — tettem hozzá, majd megfordulva faképnél hagytam mindenkit.
Kisiettem a kömyvtárból, át a térképszobán (ahol felvettem a székre terített dzsekimet), fel a lépcsőn, majd ki a súlyos vasajtón. Megcsapott a tavasz utánozhatatlan illata, ami melegséggel töltött el. Tettem pár lépést, mélyeket lélegezve a hűvös, de korántsem hideg levegőből. Majd útnak indultam. Tudtam, hogy nem lenne szabad elhagynom a bunkert, igaza van mindenkinek, aki ezt mondja, de jelen helyzetemben nem tudtam ott maradni. Ahol minden rá emlékezteti, a színek, az illatok. Magamra vettem a dzsekit, és zsebre dugott kézzel sétáltam végig a gyárnegyed ezen részén. Követve a kitaposott ösvényt hamarosan leértem a betonútra, mi bevezet a faluba. Rég besötétedett, már csupán a közelekedési lámpák világítottak, de tökéletesen láttam. Az időérzékemet valahol elveszítettem, de nem igazán bántam. Valahogyan megnyugtató érzés, ha nem tudod, pontosan mennyi ideje vagy úton. Békére lelsz, mert olyan, mintha te irányítanád az idő kerekét; akkor állítod meg és indítod el, amikor csak akarod. Pedig valahol a tudatod mélyén tisztában vagy vele, hogy az idő telik, ilyenkor talán gyorsabban, mint szokott. Csupán te kerülsz ki egy pár órára a mátrixból.
Elkezdtek feltűnni az út mentén álló épületek. Némelyik otthont ad három-négy üzletnek, míg a másik mellett csak a nagy semmi van, füves vagy éppen betonos terület. A templom hatalmas keresztje az égnek magasodott, mintha jelezne az égieknek, hogy biza itt vagyok, még mindig nem mentem el.
Hirtelen ötlettől vezérelve a templom felé vettem az irányt. Talán amgyalvérem szólít, vagy csak a tudat, hogy sosem jártam még bent, de megálltam az ajtónál. Ám hiába rángattam a kilincset, ilyen kései órán zárva volt. Eszembe jutottak Carolyn szavai, mikor elmesélte, hogy az árnyvadászok nem húznak egyetlen valláshoz sem, cserébe minden vallás támogatja őket a harcukban. Emlékszem, mondott is valamit, mi az a szöveg, amivel bejuthat akármilyen szent helyre (legyen szó templomról, zsinagógáról, mecsetekről, vagy csak lakattal lezárt szentélyekről), ha az nincs nyitva, de fegyverekre van szüksége. Az ajtóra tettem a kezem, és lehunyt szemmel igyekeztem felidézni.
— "A Klávé nevében bebocsáttatást kérek erre a szent helyre. A Soha Véget Nem Érő Csata nevében arra kérlek benneteket, engedjétek használni a fegyvereiteket. Raziel angyal nevében kérem áldásotokat harcomra a sötétség ellenében."
Úgy fest, nem csak árnyvadászoknál működik a dolog, ugyanis a súlyos, kétszárnyú ajtó kinyílt előttem. Az angyalvérem igen erős, nem keveredett az évszázadok alatt. Lehet, ha csak simán megérintettem volna is kinyílik.
Hangtalanul jártam végig a sötét helyiség minden zeg-zugát. Nem azért, mert annyira lenyűgöz a katolicizmus vagy a belsőépítészet, inkább olyan volt, mint egy hívás. Itt a mondénok olyanokhoz szólnak, akik meghallják imáikat, de magasról tesznek rá.
A hideg falakat csupán fáklyák világítják meg, amik igaz, adnak némi fényt, de ahhoz korántsem eleget, hogy tovább ellássak a kinyújtott karomnál. A kápolnába nem mentem át, úgyis zárva volt az ajtaja. Inkább elhaladtam a gyóntatófülkék előtt, és az első sorban helyet foglaltam, szemben a szentéllyel. A felolvasóállvány mögött kapott helyet Istennek emelt oltár, minek láttán csak gúnyosan elmosolyodtam. Ha a mondénok tudatában lennének annak, kik, és mik járkálnak köztük, nem lenne ennyi hívő. De talán nem is baj. Muszáj, hogy az életben legyen valami, amiben hiszel. Nagyapám imádja, hogy imádják. Nem fogja feladni eme jogát csak azért, mert az emberek tudják, mi minden rejtőzik az általuk ismert világ alatt.