𝓔𝓿𝓮𝓻𝔂 𝓓𝓮𝓼𝓽𝓲𝓷𝔂 𝓲𝓼 𝓗𝓪𝓻𝓭

6.

— Dean, már mindent megnéztünk, és semmi nem működik! — rivallt rá Sam a testvérére.
— Akkor sem hagyhatjuk annyiban — csóválta a fejét. — Tény, nem vagyok az árnyvilág szakértője, de a Betűvetőknek kell lennie valami feljegyzésnek régi, bűvös kardokról. Ha már annyira azt hangoztatták, hogy a világ titkai vannak ezen a helyen elrejtve.
— És ha nincs? Ha egyszerűen nem tanulmányozták az árnyvilágot? — kontrázott Sam.
Cas, Jack és én csak a háttérből hallgattuk a Winchester testvérek eszmecseréjét. Nem igazán tudtunk hozzászólni a dolgokhoz, tekintve, hogy még egyikünk sem találkozott ilyen kaliberű fegyverrel.
Igen, a kardom volt a fő téma. Miután másnap megelégeltük, hogy még mindig egy helyben állunk, és semerre sem halad a nyomozás, úgy határoztam, előveszem Durendalt és segítséget kérek a fiúktól. Castiel egy ideig csak megbabonázva figyelte a fegyvert, mintha nem is tudom, Mihály kardját fogtam volna a kezem közt. Lehet, a mennyekben ez annak számít. Reggeltől fogva bújtuk a könyveket és feljegyzéseket, sorra hoztuk ki az iratokat az archívumból, de nem találtunk semmit. Amikor pedig Dean felvetette, hogy lehet, élesben kellene kipróbálni, hátha úgy könnyebben rájövünk, konkrétan hogy működik, átvonultunk a garázsba, mely elég nagy volt ahhoz, hogy egy rögtönzött edzőteremmé alakítsuk. Itt kétmarokra fogva a kardot igyekeztem felmérni a helyzetet, vajon mekkora kárt tennék az autókban, ha elszabadítanám a poklot, de alig tartottam fél percig, el kellett engednem, vagy teljesen lefagyott volna a kezem. A fegyver csörögve a földre hullt, és azóta is ott hevert. Amint kiejtettem kezemből, Jack azonnal mellettem termett, és átfagyott, szinte kemény ujjaimat igyekezett felmelegíteni.
— Az nem lehet, hogy kihagyták az árnyvadászokat — mondta Dean halál nyugodtan. Az egyik kocsi motorháztetejének dőlt, és karba font kezekkel nézett fel-alá járkáló öccsére. — Ha annyira mindent tudóak, akkor csak kell lennie valaminek, akár a legkisebb nyomnak is elrejtve ebben az erődítményben.
— Akkor hogy lehet, hogy akár csak egy árva szót sem találtunk eddig az árnyvadászokról? Hogy senki meg sem említette őket sehol?
— Talán nyomós okuk volt rá — szólt közbe Cas, mire mind a négyen felé kaptuk a fejünket. Jack még mindig a kezeimet fogta közre, és erejét használva igyekezett életet lehelni beléjük.
— Egek, ha még tovább folytatod, fagyási sérüléseid lesznek — hüledezett, amint megpillantotta vérvörös, mozdulatlan ujjaimat.
— Az árnyvadászok nem azok, akiket csak úgy megemlít akár a Biblia, vagy bármely iromány. Lehet, hogy a Betűvetők tanulmányozták, de elrejtettek minden feljegyzést, ami ezzel kapcsolatos. Nem hiszem, hogy szerették volna, ha rossz kezekbe kerül — magyarázta Cas.
— Oké, és mégis hová? — Sam széttárt karokkal, reményekkel telve pillantott angyal barátjukra. — Mert kötve hiszem, hogy nem találtuk volna meg, ha annyira akarjuk.
— Nem tudom, ez csak spekuláció — vont vállat Castiel. — Talán van valahol, valamelyik helyiségben egy titkos ajtó, vagy egy rejtett zug, ami oda vezet.
— Azt már tudjuk, hogy sem az elmélettel, sem a gyakorlattal nem jutunk semerre — szögezte le Dean, visszatérítve a beszélgetést az eredeti problémára. Vagyis rám, meg a kardra. — Mi az, amitől ez a vacak annyira különleges és ekkora hatással van rád? — pillantott először Durendalra, ami még mindig a padlón hevert közvetlen előttem, majd rám.
— Testvérkardok — feleltem. — Joyeuse, Durendal és Cortana társak, akárcsak Sam, Castiel és te. Egyedül is hatalmas erejük van, de együtt szinte legyőzhetetlenek. Olyan, mintha lenne lelkük, amit megéreznek, ha egymás közelében vannak, és mint a parabataiok, felerősítik egymást. Völung, a kovács készítette őket abban az időben, amikor az Excaliburt is. Azóta pedig emberről emberre, generációról generációra száll.
— Szóval mágikus kard — bólintott Dean, mint aki mindent ért. Holott én sem tudtam semmit.
— Emma szerint a kard maga választja a tulajdonosát, ezért nem használhatja akárki. Bizonyos emberek előtt ezért nem mutatkozik meg az ereje teljes valójában — tettem hozzá.
— Akkor itt a megoldás — mondta Sam hevesen. — Durendal nem téged választott, ezért nem működik és ezért viselkedik veled elutasítóan.
— Családi örökség — csóváltam a fejem. — Előttem anya használta, őelőtte pedig a nagymamám. Ha nekik sikerült, nekem miért nem?
— Szóval a kard téged választott, mégsem mutatja meg valódi erejét — összegezte Cas a dolgot. Bólintottam.
— Akkor kell valami, amivel aktiváljuk — jelentette ki Dean. — Valami rúna, vagy varázslat a Spirális Labirintusból.
— Ilyen rúnánk nincs, és eddig Clary sem talált ki — magyaráztam. Jack elengedte a kezem, mikor már úgy ítélte meg, fogom tudni mozgatni, és a zsibbadás is elmúlt, ami azt jelentette, visszatért bele a vérkeringés. Megmozgattam ujjaimat, majd Deanre pillantottam. — A Néma Testvérek pedig nem tudják a titkát semmilyen kard aktiváló varázslatnak. Sokak szerint az érzelmek és a pillanatnyi vágyak irányítják a fegyvereket, én mégsem hiszem el — Itt egy másodpercre elhallgattam, majd mély levegőt véve folytattam. — És lehet, Samnek van igaza. Talán mindenki csak azt akarta bemesélni nekem, hogy engem választott a kard, mert az igazi tulajdonost lehet nem csípik annyira, vagy meghalt, vagy nekem akartak jót, hogy ne érezzem magam annyira egyedül a szüleim halála óta. Lehet, adtak egy biztosítékot, amibe kapaszkodhatok, ami őszintén a legnagyobb hülyeség volt a részükről. Ha már egyszer ők nem képesek megadni azt, amire szükségem van, ne egy kardtól várják el ugyanezt.
Dean felvonta a szemöldökét, és ellépett az autótól, aminek eddig támaszkodott.
— Emmával nem vagy jóban?
— Dehogynem — sóhajtottam. — És bár hiába jutottunk ugyanarra a sorsra, ő inkább van Blackthornékkal, ami persze egyáltalán nem baj, hisz sokkal régebbről ismeri őket, mint én Emmát.
— De mégis, jól jött volna valaki, akivel tudsz beszélni — fejezte be Sam a mondatomat.
Biccentettem.
— Valami olyasmi. És ha őszinte szeretnék lenni, vágytam arra, hogy néhanapján valaki megkérdezze, hogy vagyok. Nem azt vártam, hogy akkor most leül velem, és mély lelkizésekbe kezdünk, de jó lett volna, ha valakit magam mellett tudhatok, akiért tudok harcolni és aki ugyanezt megtenné értem. Ezért mindig is irigyeltem Emmát, és a végére Cristinát is. Mert mellettük voltak emberek, akik ha nem is úgy, ahogy ők elvárták, de önmagukhoz mérten maximálisan támogatták és segítették őket. Én meg, abból adódóan, hogy nem kötődtem senkihez és semmihez, teljesen úgy érzem még a mai napig is, hogy egymagam maradtam.
— Megvan az árnyoldala annak, ha egyedül önmagadhoz vagy hűséges — húzta Dean szomorú mosolyra a száját.
— Mégis úgy érzem, hogy jól döntöttem. Lehet, hogy úgy halok meg, hogy soha nem volt parabataiom, ami valljuk be, nagyon kevés embernek jut boldogságul. De nem szeretnék megváltozni csak azért, hogy tartozzak valahova. Ha így nem szeretnek, akkor ne szeressenek sehogyan se.
— Most már igenis tartozol valahova — jelentette ki Sam. — Pontosan úgy, és abban a formában, ahogy vagy. Nem szeretnénk, hogy megváltozz.
Elmosolyodtam szavain. Tudtam, hogy igazat beszél, az eltelt tizenhárom évben éreztem, hogy befogadtak a családjukba akkor is, ha szinte alig találkoztunk. Mert ők voltak az elsők, akik éreztették velem, hogy nem vagyok se kevesebb, se több hozzájuk képest, akik úgy foglalkoztak velem, mintha a kishúguk lettem volna, és akik anélkül kiáltottak ki a családjuk tagjává, hogy bárminemű vérkötelék is lenne köztünk.
— Tudom — mondtam végül. — Az eltelt évek alatt éreztem, hogy velem vagytok, hogy hamarabb tartozom hozzátok, mint az árnyvadászokhoz.
— Akkor teszünk róla, hogy ez így is maradjon — jelentette ki komolyan Dean. Tudtam, hogy ő az, aki nem szegné meg az ígéretét akkor sem, ha kínoznák, így nyugodt szívvel és tiszta lelkiismerettel hittem minden kimondott szavában.
— A nagy Dean Winchester ígéreteket tesz? — döntöttem oldalra a fejemet.
— Neked kislány, bármit — tette hozzá egy kacsintás kíséretében, mire mindannyian elnevettük magunkat.
Tudtam, hogy komolyan gondolnak mindent, ami elhangzott, és én sem hazudtoltam meg önmagamat. Ebben nem is kételkedtem egy percig sem. Az viszont már jobban aggasztott, hogy ha mindez a Klávé fülébe jut, akkor jobb esetben választás elé állítanak, a rosszabb változatban pedig megfosztásra ítélnek és száműzetést kapok. A második azt jelentette volna, hogy nem lehetek része a los angeles-i Intézet lakóinak. Nem láthatom többé Tyt és Emmát, de nem találkozhatok a Winchesterékkel sem. A magam mondén valójában nem sok hasznomat vennék — én lennék az első, akit megölnek. Ha pedig választanom kell, az rosszabb lenne mind közül. Mert ha nem lehetek részese mindkét világnak, csak az egyiknek, akkor nem tudom, milyen végzetes baki vet véget az életemnek. Lehet, hogy túlságosan sokat akarok, hogy nem lehet az enyém mindkettő, és ha nem lenne Ty, akkor nem kizárt, hogy gondolkodás nélkül a bunkerbe költöznék. És akkor az sem érdekelne, odahaza Idrisben mit mondanak rólam, milyen szakadárnak vagy hazaárulónak titulálnak. De Tiberius él, és fontos szerepet játszik az életemben, ahogy én is az övében. Éppen ezért nem tudom, hol maradnék, ha választanom kell — a sajátjaim közt, kik megvetnek és kiközösítenek, vagy követem a szívemet és elvesztem valódi mivoltomat. Mindkettő lehetőség egyformán rossz.