𝓔𝓿𝓮𝓻𝔂 𝓓𝓮𝓼𝓽𝓲𝓷𝔂 𝓲𝓼 𝓗𝓪𝓻𝓭

8.

Az udvar teljesen megváltozott azóta, hogy utoljára itt jártam. Mióta Kieran uralkodik, nyoma sincs a bódító virágoknak, vagy a levegőben szálló tündérpornak, a helyüket sokkal inkább egy minimalista stílus vette át. Csupán keskeny folyosók kanyarogtak ide-oda, melyekből szobák nyíltak. A talajt harmatos fű borította, és egy édeskés, olykor már fájó illat terjengett a levegőben. A falakat itt-ott tündérfátyol borította, és az egész teljesen úgy nézett ki, mintha egy álomba csöppentünk volna. Hiába tűnt el a Királynő, az udvar etéren mit sem változott. Még mindig érezni a lágy szellőt, hallani a buja susmusokat, látni mindazt, amit a Királynő maga után hagyott.
Nem nagyon volt időnk körbenézni, ugyanis egy tündér termett előttünk teljes harci páncélzatban. Haja ébenfekete volt, szeme pedig szürkén csillogott. Kezében egy lándzsát tartott, és fenyegető tekintettel méregetett. Mielőtt megszólaltam volna, mélyen meghajoltam a lovag előtt, és intettem Jacknek, hogy tegyen ő is így.
— Ó, drága és nemes lovag, igazán nem szerettünk volna hívatlanul betörni — kezdtem. — Azonban sürgősen beszélni szeretnénk a Királlyal.
— A Király nem fogad senkit sem hívatlanul — felelte egykedvűen.
— Reménykedtem benne, hogy egy régi baráttal kivételt tesz — folytattam. Ha be akarunk kerülni, küzdeni kell, és nem szabad hagyni, hogy elzavarjanak. Persze az sem árt, ha kitanulod a füllentés mesterségét, hogy még a legapróbb jeleket se vegyék észre rajtad.
— Miféle régi barát? — vonta fel a szemöldökét.
— Cristina Rosales és Emma Carstairs barátja vagyok — mondtam a lehető leghatározottabban. Sejtettem, hogy ha másképp nem, de barátként, bajtársként Cristina neve említésre került az udvarban, és nem féltem kihasználni a velük való kapcsolatomat.
A tündér kissé elengedte feszes tartását, és bár még mindig ugyanolyan kedvtelenül, mint eddig, de bólintott.
— Aki Cristina barátja, az Királyunk barátja is — válaszolta, majd megfordult, és elindult az előttünk lévő folyosón. Nem intett, hogy kövessük, de tudtam, hogy ezt várja el. Karon ragadva Jacket magam után húztam, és pár lépés után beértük a lovagot, kit Meliorn után neveztek ki kapuőrnek. Úgy tudom, Kieran egy régi bizalmasa, de mivel a Királynő eltűnése óta nem jártam itt, csupán csak a spekulációkra tudok támaszkodni.
Nem igazán bámészkodtam, hiszen figyelnem kellett, merre megyünk, hogy ne tévesszük szem elől a tündért. Jack helyettem is nézelődött, és láttam a tekintetében, hogy alig hiszi el, amit lát. Egyébként teljesen meg tudtam érteni. Amikor először jártam itt, én sem tudtam, hogy egy álomba kerültem, vagy ez tényleg a valóság. Sokszor annyira kiábrándítóan szürke a való élet, hogy elfelejtjük, mennyi színt rejt magában a természet, és rácsodálkozunk mindenre, mintha először látnánk életünkben. Hasonló volt a Királynő udvara is. Mindenfelé virágok és növények, az egész hely képes volt élni, lélegezni a tündérek nélkül is. Akkor teljesen olyan volt, mintha lenne egy odú a fában, egy rés a vízesés mögött, ami egy saját világnak adott otthont. Most viszont néhol éreztem az éjszakai szél illatát, és ahogy egyre beljebb haladtunk az udvarban, úgy kezdték el pettyezni a plafont a csillagok. A fű ugyanolyan harmatos volt, mint amikor beléptünk, a levegő viszont lehűlt, és ha nem világítanának a csillagok, teljesen sötét lenne. Az égbolton fel-fellobanó tüzeket véltem felfedezni, és valahonnan a nagyon távolból egy kürt hallatszódott. Tényleg csak akkor hallja az ember, ha odafigyel rá.
Megálltunk egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt, mire latin szöveg volt vésve. Felfedeztem rajta a nephilimek történelmét, a tündérek szövetségét Sebastiannal, az ellenségeskedést a két udvar között, mikor még teljesen mások voltak a körülmények, a mechanikus háborút még Viktória királynő Londonából. Láttam az írást Valentine törtetéseit az alvilág teljes kipucolásáról, és nem utolsó sorban az Örökkévaló mezőn történt ütközetről, ahol rengeteg minden megváltozott. Kieran a szövegbe foglalta még a Szövetséget és a hidegbékét is, bár nem szentelt nekik túl nagy figyelmet, tekintve, hogy az utóbbi lassan leáldozóban van.
— Kieran Király fogad titeket — szólalt meg a tündér. Az ideúton nem beszéltünk, ezért most hirtelen megugrottam a szavai hallatán. Jack elmosolyodott. A tündér egy mozdulattal kitárta mindkét ajtót, és bevezetett az időközben újraépült trónterembe.
— Királyom, Cristina Rosales és Emma Carstairs barátai vannak itt — szólt a lovag mélyen meghajolva. Mögötte mindketten követtük a példáját. Mikor felegyenesedtem, a szám is tátva maradt a látványtól. Kieran a saját szájíze szerint formázta a tróntermet, nyoma sem volt a zöld növényzetnek és illatoktól terhes virágoknak — vagyis nem olyan formában, mint eddig. Itt is harmatos fű simogatta a lábunkat, azonban a falak és az ég üvegből készült. Elsőre legalábbis ezt hittem. Körülöttünk egy hatalmas mező látszódott, mely az éjszakai égbolt alatt pihent, a távolban pedig egy piciny falu volt kivehető. A plafont millió és egy csillag szegélyezte, a hold magasan járt, és az egész olyan békésnek hatott. Aztán ismét meghallottam a kürt hangját, ezúttal közelebbről és sokkal hangosabban. Alig fél perccel később egy csapat lovas húzott el az égen, sebesebben vágtázva, mint a szél. Az élükön lovagoló tündér minduntalan fújta a kürtöt, és a mögötte haladó lovasok csatakiáltásaitól zengett az ég.
A Vadűzés. Kieran egy része ide tartozik, és amikor hivatalosan is elfoglalta helyét a Tündérek Udvarának trónján, szerette volna látni a régi életét. Ezért az ég és a környező táj aszerint változik, éppen merre lovagol Gwyn és a csapata.
Kieran megpillantva felemelkedett a trónról, és hozzánk lépve egy meleg mosollyal üdvözölt.
— Jó újra látni — felelte, én pedig viszonoztam mosolyát.
Kieranról azt mondják, hogy embertelenül gyönyörű (mint ahogy a tündérek általában), és heves. Magas arccsontja, szögletes arca enyhe búskomorságot ad neki, azonban tágra nyílt szemei ​​vannak: a bal fekete, a jobb pedig mély ezüst. Sápadt bőre nem ért napot, teste pedig hajlékony és kecses. Haja eredeti sötétfekete színe a hangutatától függően változik, akár a világoskék összes árnyalata is helyet kap a színpalettáján. Amikor pedig boldog, egyenesen fehérben tündököl. Ezúttal egy korona is díszítette fejét, mely első pillanatra mintha üvegből lett volna.
Kieran a tündérhez fordult, aki bekísért minket, és biccentett a fejével.
— Köszönöm Adaon, most már elmehetsz — szólt barátságosan. A tündérlovag mélyen meghajolt, és egy szó nélkül távozott a helyiségből. A súlyos, kétszárnyú ajtó hangos csattanással záródott be mögötte.
— Gyertek, üljetek le! — intett a fiú kedvesen, és egy párnákkal és takarókkal kirakott kis zughoz vezetett minket. A trónteremben is ugyanaz a minimalista stílus uralkodott, mint a birodalom többi részén. Teljesen olyan érzés volt leülni a puha paplanokra, mintha piknikezni készültünk volna az éjszakai égbolt alatt. A nyugalom szinte csontig hatolt, még az aprócska falu hangjai sem jutottak el hozzám. Kényelmesen helyet foglaltam, Jack viszont ámulva figyelte a plafont, hátha ismét feltűnik a Vadűzés.
Kieran ezt látva felnevetett.
— A ti időtök szerint egy nap csupán egyszer látni őket, barátom — magyarázta vidáman. — Ezúttal az ír mezők egyike fölött nyargaltak, holnap lehet, már Mexikóban kötnek ki.
— Hiányzik az az élet? — kérdeztem. Kieran leült a jobb oldalamra, és vágyakozva nézett fel.
— Néha — válaszolta. — Hosszú időkig a részem volt, és annak hála ismertem meg Mark Blackthornt — Elmosolyodott az emlékek hatására. — Viszont nem tudom, visszamennék-e, ha úgy adódna — amiről persze tudom, hogy soha nem lehetséges.
— Mégis mi volt ez? — kérdezte Jack ámulva, miközben leült a másik oldalamra.
— A Vadűzés — válaszoltam. — Általában számkivetett tündérek alkotják.
— Gábriel kutyái, Herla csapata, a holtak aratói — magyarázta Kieran. — Sokféle néven ismerik őket, majdnem a legtöbb legenda számon tartja a lovasokat. Megjelennek, amikor a csatamező varjai vérért kiáltanak, és bár tényleg vannak köztük számkivetett tündérek, a lovasok a haldoklók közül kerülnek ki. Lenézik a földi királyságukat, hiszen többé már nem tartoznak oda, és mivel hatalmukban áll elragadni a halottakat, felsőbbrendűek is. Minden évben, egyetlen éjszakán egy földi halandó csatlakozhat hozzájuk, azonban soha nem szabadulhat onnan.
— Örökké az égen fognak vágtatni — tettem hozzá. Bár Kieran a szemén kívül már semmilyen formában nem tartozik a Vadűzéshez, szokatlan volt tőle, hogy többesszám harmadik személyben beszél róluk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar képes lesz megválni a múltjától. Azonban eltelt két év, és Tündérföldén másképp telik az idő. Lehet, hogy itt már ezer is eltelt.
— Hihetetlen, mennyi varázslatot rejt ez a világ — mondta Jack inkább magának, mintsem nekünk. Kieran ismét elnevette magát.
— Nem is sejtenéd, mennyi — fűzte hozzá.
Nem kínált se étellel, se itallal; tisztában van vele, hogy mekkora mágia rejlik mindenben, amit a tündérek készítenek. Csupán szerényen elmosolyodott.
— Ritka, hogy egy árnyvadász és egy nephilim együtt érkezzen a birodalomba — mondta.
— Igazából én is... — kezdte Jack, de leintettem.
— A tündéreknek felettébb kiváló hallásuk és szaglásuk van — magyaráztam.
— Már a lépteidből hallottam, kis barátom, hogy nem vagy árnyvadász — vette át a szót Kieran. — Az ereidben angyalvér folyik, de nem éreztem rajtad a rúnák égett szagát, és nem jársz olyan ruganyosan, mint egy árnyvadász.
— Kierannak pedig felesleges hazudni — tettem hozzá. — Épp eleget járt köztünk, hogy a legkisebb hazugságot is felismerje.
— Carolyn, mindig is a szerénységedről voltál híres — kuncogott fel az említett.
— Hogyne — bólintottam mosolyogva. Azonban nem hagytam eltéríteni magunkat az eredeti célunktól, így komoly hangnemre váltva témát váltottam. — Tudod, hogy mindig kényelmesen érzem magam a társaságodban, és ígérem, legközelebb ismét meglátogatlak, azonban most nem társalogni érkeztünk.
— Mindjárt gondoltam — bólogatott a fiú. — Emellett szavadon foglak.
— Tégy úgy — biccentettem. — Azonban van valami, amiről nem ártana tudnod.
Egymás szavába vágva Jackkel elmeséltük neki az egész történetet onnantól fogva, hogy Sam és Dean Oklahomában megtalálták az első halott árnyvadászt egészen Fort Collinsig, ahova a mai nap során látogattunk el. A legapróbb részlet felett sem siklottunk el: elmondtuk mindkét látogatásunkat az árnypiacon, a találkozásunkat Isabelle Lightwooddal és Rainey-vel, a beszélgetés Catarina Lossal, végül pedig az áldozatok beazonosítására tett — igazából sikertelen — kísérletünket.
— Hogyhogy erről senki sem tud? — kérdezte Kieran döbbenten a történetünk végeztével.
— Talán tudják, de nem akarnak tömeghisztériát — felelte Jack.
— Nem hiszem — Kieran a fejét csóválta. — Az árnyvadászok mindig a büszkeségükre voltak a legérzékenyebbek. Képtelenség úgy eltussolni hét halálesetet, hogy az bárki fülébe ne jutna. Azonnal hajtóvadászatot kezdenének, és az alvilágiak lennének az elsők. Eszükbe nem jutna, hogy maguk közt keressék a felbújtót.
— Carolyn is ezt mondta a minap — helyeselt Jack, és látszott rajta, hogy kezdi egyre jobban kiismerni a népemet. Kívülről tökéletesnek tűnik, rengeteg rúnával és menő fegyverekkel, de minél jobban beleásod magad, rájössz, hogy annál inkább rohad belülről az egész. Végtére is, elsősorban emberek vagyunk. Vannak érzéseink, ambícióink és vágyaink, amiket képesek vagyunk bevégeztetni. Az angyali vérvonalat csupán segítségként kaptuk, mégis vannak olyanok, akik azt hiszik, ez feljogosít minket arra, hogy felsőbbrendűnek tekintsük magunkat mindenkinél. Igen, a mondénok megvédése az elsődleges feladatunk, démonokat ölünk, és még csak egy köszönömöt sem várunk cserébe, azonban nem vagyunk jobbak az embereknél. Elvégre a történelmünk megmutatta, hogy az árnyvadászok a sajátjaikkal szemben is éppoly' kegyetlenek tudnak lenni, mint az alvilágiakkal.
— Miért hozzám jöttetek ezzel? — pillantott Kieran hol rám, hol Jackre.
— Azt reméltük, talán tudsz egy kevés információval szolgálni, ha már a piacon nem jártunk sikerrel — feleltem. — Hogy egy kicsit puhatolózol, körbekérdezel az udvarban.
A fiú bólintott.
— Meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit.
— Köszönöm — mondtam megkönnyebbülve. Igaz, Magnus is valami hasonlót mondott, és azóta sem kaptam semmi hírt felőle, megnyugtatott a tudat, hogy még egy alvilági segít minket. Bármennyire is abszurdul hagzik.
— Bár már szinte leáldozóban van a hidegbéke, mégis, ha bárki az új vezetésből rajtakap, hogy tündérrel tárgyalsz, Néma Városba küldenek és egy szó nélkü megfosztásra ítélnek. Vagy helyben kivégeznek — folytatta komolyan Kieran. — Ezért nem fogok küldöncöt küldeni, hanem én magam kereslek fel, ha megtudok valamit. Így sem lesz kevésbé veszélytelen, de mivel a tündérek királya vagyok, talán nem kerítenek belőle akkora felhajtást.
— Reménykedjünk a legjobbakban — bólintottam. — De azért légy óvatos.
— Mindenképp — biztosított. — Más lehetőségeket fogok használni, ha valami végett mégsem tudok elmenni, szóval éberen figyeljetek.
Mindketten hevesen bólogattunk.
— Köszönjük a segítséget, viszont azt hiszem, ideje mennünk — mondtam még. Kieran úriemberhez méltón felsegített a puha takaróról, és a nagy, kétszárnyú ajtóhoz vezetett minket.
— Sajnos nem kísérhetlek ki titeket — mondta halványan mosolyogva. — Van még egy kis elintéznivalóm, de Adaon visszavisz titeket a kapuhoz.
— Köszönjük — hajolt meg Jack a fiú előtt, aki kedvesen viszonozta a gesztust.
Amint kinyílt az ajtó, Adaon a küszöbön termett, tettre készen. Ismét nem szólt semmit, hanem elindult a folyosón, amelyről érkeztünk, és nem érdekelte, követjük-e avagy sem. Ő megteszi, amire parancsolták, a többi már nem tartozik a kötelezettségei alá.
Egy utolsó búcsú után elköszöntünk Kierantól, és futólépésben követtük Adaont, ki már jóval előttünk járt. Ezúttal nem nézelődtünk, bár érkezésünk óta jócskán megnőtt a nyüzsgés a különböző folyosókon. Tündérlányok és -fiúk nevetgéltek és szórakoztak, valamiféle mulatozásra készülhettek — legalábbis amit a kevés nyelvtudásommal ki tudtam venni. Nem tanultam olyan sokat a tündérek nyelvét, csupán pár szót tudok, de úgy fest, a lényeget értettem.
Jack hirtelen megtorpant, én pedig először anélkül mentem tovább, hogy felfigyeltem volna a hiányára. Azt vettem észre, hogy a fiú nincs mellettem. Megfordulva realizáltam, hogy Jack éppen egy tündérlánnyal beszélget — vagyis jobban mondva a lány beszél, Jack pedig megbabonázva, csillogó szemekkel figyeli. Közelebb léptem, készen arra, hogy egy mozdulattal odébb tessékelem a lány, ezáltal Jack kitörhet a bűvköréből, melybe alig másodpercek alatt vonta.
Rossz érzés kerített hatalmába. Nagyon óvatosnak kell lenni a tündérek varázslatával, tudatosan kikerülni mindent, mi eltéríthet a célodtól. Nagyon sokaknak ez csak rengeteg gyakorlással érhető el, van, akinek soha nem is sikerül. Jack karja után nyúltam, de a fiú nem volt sehol. A tündérlány magával húzta a keskeny folyosóra, mely előtt megálltak. Egy ajtó nyílt alig öt méterre tőlem. Nem láttam semmit abból, ami bent, a falak mögött zajlik, eltakarták a függönyök. A lány ennek irányába vitte Jacket, nekem pedig cselekednem kellett, ha nem akartam elveszíteni. Futólépésben indultam meg az ajtó irányába, melynek függönyei akkor zárultak össze, mihelyst odaértem.
Két kezemmel széthúztam a leheletvékony anyagból készült fátylat, és beléptem a helyiségbe. Egy hatalmas ágy foglalt helyet az amúgy sem apró szobában, ahol fények egyáltalán nem égtek, csupán valami haloványan pislákolt az egyik sarokban. Az egész szoba félhomályban úszott, és a sziluetteken kívül nagyjából semmit sem lehetett kivenni.
Szinte tömve volt a helyiség, pixik és tündérek nevetgéltek, mászkáltak ide-oda, és láthatóan élvezték egymás társaságát. Jack egy három lányból álló bagázs közepére került, kik azonnal elkezdték körbetáncolni, a fiú pedig vidáman moslyogva figyelte őket. Megbabonázta a hely, és láttam rajta, hogy kótyagos a feje. A lányok tündérport szórtak rá, amitől haja csillogni kezdett, és uralma alá hajtotta egy ismeretlen érzés. Úgy látszott, megszűnt körülötte a világ, és csak az számított, ami jelen pillanatban előtte van. Sürgősen tennem kellett valamit, ha nem akartam, hogy örökre itt ragadjon. Még Dean megtalál kinyírni.
Elindultam felé, ám egy csapat pixi az utamat állta. Áthaladtak előttem, mintha ott sem lennék, ezzel viszont értékes másodperceket vesztettem. Jack minél több ideig marad a tündérpor hatása alatt, annál inkább feledkezik meg a kinti világról és mindenről, mi ott zajlik. Viszont nem megyek el innen a fiú nélkül, nem hagyom, hogy holmi varázslat miatt elveszítse önmagát.
Miután a pixi lányok ismét utat nyitottak előttem, szememmel keresni kedztem Jacket. A három tündér ezúttal a hatalmas ágyra húzta magával, és miközben még több port szórtak rá, vetkőztetni kezdték.
Egy pillanat alatt szeltem át a helyiséget, kihasználva, hogy a rengeteg tréningezés eredményeképp gyorsan, és hangtalanul tudok mozogni, majd megtorpantam az ágy előtt. Erre mindhárom tündér felém fordult, csak Jack pillantott körbe bódult fejjel.
— Mi a baj, lányok? — kérdezte akadozva. A szőke hajú, amelyik magával vitte Jacket a folyosóról lassan felemelkedett. A másik kettő két oldalról fogta közre a tündérportól kótyagos kísérőmet.
— A fiú veled van? — kérdezte a szőke.
— Igen — feleltem határozottan. — Kieran Királynál tettünk látogatást.
A tündérlány elgondolkodva visszaült a fekete hajú, virágszoknyát viselő társa mellé, ki egyik kezével Jacket tapogatta.
— Mit gondoltok lányok, adjuk vissza ezt a nagyon is szemrevaló fiúcskát a gonosz, csúnya árnyvadásznak? — kérdezte a barátnőitől nyájas hangon. Kórusban feleltek:
— Nem!
— Olyan rég nem járt már ember az udvarunkban! — nyávogta a fekete hajú.
— Ahogy mondod Lylian! — kiáltott fel boldogan a harmadik, egy vörös hajú, apró termetű lány.
— Egy jó okot mondj, miért adjuk vissza — pillantott rám a szőke hajú, ki már hátulról Jackre vetette magát és ott tapogatta, simogatta, ahol csak érte. A gyomrom is felfordult a látványra.
— Szükségem van rá — válaszoltam halkan. Reménykedtem benne, hogy meghallja, és hogy ez elég indok neki.
A fekete hajú, akit a társa Lyliannek szólított, felemelte a fejét. Mélyen a szemembe nézett, majd pár másodperc után a barátnői felé fordult, és súgott valamit a fülükbe. Erre a vörös hajúnak felcsillant a szeme. Mindhárman felemelkedtek az ágyról, és izgatott duruzsolások közepette körbevettek. Árnyvadász ösztöneim kiélesedtek, a bensőm kiáltott, hogy meneküljek, és már nyúltam volna a helyén nem tartott fegyvereimért, mikor valamelyik lány szava eljutott a tudatomig.
— Nincs is szebb dolog a szerelemnél. Pláne annál, amelyik nem teljesül be.
Ledermedtem. Tudtam, hogy a tündérek szeretnek játszani a halandó érzésekkel, de nem adtam tudtukra, mi lenne köztem és Jack között. Azt meg főleg nem, amit iránta érzek. Talán Lylian abból a pár másodperces szemkontaktusból tudta kikövetkeztetni?
A következő pillanatban Jack előttem magasodott, alig pár centire tőlem. Haja még mindig csillogott a portól, de látszólag az elméje kezdett tisztulni. A tekintete már nem annyira ködös, mint az imént volt. Szívem hevesebben kezdett verni, amint megcsapott citrus illata, a testéből áradó melegség pedig ellazította feszes izmaimat. Elvesztem mogyoróbarna szemeiben, és arra sem figyeltem fel, hogy a tündérlányok egy leheletvékony aranygyűrűt húznak az ujjamra. Csak Jack volt számomra, és abban a pillanatban nem számított más.
Egy láthatatlan erő közelebb taszított a fiúhoz, aki karjaival átölelt, és biztosan tartott a lábaimon. Egy őrült másodpercig nem történt semmi, a következőben pedig hevesen az ajkaimra tapadt, és egy jó darabig nem eresztett.
Az a fajta csók volt, amire az ember egész életében emlékszik. Az érintése olyan hatással volt rám, hogy a hozzám préselődött teste, az ajkamat simogató meleg szája, az erő és az irányítás egy pillanat alatt az emlékezetembe vésődött. Még utána is sokáig felidéztem magamban minden lágy érintését, a bódító citrus illatát, és a csókját, mely narancslétől és nugáttól volt édes. Lehunyt szemmel vesztem el az érzésben, mely végigbizsergette minden porcikámat, és belepirultam, akárhányszor visszagondoltam rá. Az sem érdekelt, hogy varázslat alatt álltunk, hogy a tündérek mágiája teljesen megigézett minket, sőt, még tetszett is egy pillanat erejéig. Azonban amilyen gyorsan történt minden, olyan hamar véget is ért. A varázslat eltört, a levegő megtelt zenével, mi pedig elszakadtunk egymástól. A három tündérlány idővel továbbállt, s csak mi maradtunk annak a körnek a közepén, ahova belöktek.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, csak elvesztünk a másik tekintetében. Aztán, amikor felszállt a mágikus köd, egy pillanat alatt nyertem vissza az időérzékemet.
— Azt hiszem, jobb lenne, ha mennénk — mondtam halkan.
Jack csak bólintott, és igyekeztünk feltűnésmentesen kisurranni az ajtón, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy nem találtuk a tündérfátylat, melyen keresztül bejöttünk. A tündérek láthatóan nem figyeltek ránk, hanem a zene ütemére valami furcsa táncot jártak, teljesen elveszve benne.
— Azt hiszem, az lesz az — bökött Jack egy fehér függönyre jobbra tőlünk.
Az is megnehezítette a dolgunkat, hogy kerülgetni kellett a tündéreket, kik a legkülönfélébb helyeken perdültek táncra, de Jacknek igaza volt. Megtalálva a fátylat kinyitottuk a mögötte rejlő ajót, és szinte kirontottunk rajta.
Megkönnyebbülten rogytunk padlóra, mihelyst az ajtó becsukódott mögöttünk. Az éjszakai levegő, mely átjárta a helyiséget lehűtötte lángoló bőrünket, a hirtelen támadt csend pedig megnyugtatta hevesen dobogó szívünket.
— Jól vagy? — kérdezte Jack még mindig pihegve.
Bólogattam. Kiszabadultunk a tündérvarázslat alól, és kezdtünk visszatérni a való világba. Sejtelmem sincs, mennyi idő telhetett el, de merem remélni, hogy nem sok. Maximum egy órát tölthettünk itt, nem többet. De tudom, hogy tündérföldén teljesen másképp telik az idő, épp ezért ijedtem meg, mikor kiléptünk a kapun, és nappali világosság köszöntött minket.