𝓔𝓿𝓮𝓻𝔂 𝓓𝓮𝓼𝓽𝓲𝓷𝔂 𝓲𝓼 𝓗𝓪𝓻𝓭

2.

Lehet, hogy mindenki tudott róla, mégsem akartam közönséget. Úgy szerettem volna lelépni, ahogy mindig is tettem. Csendben, mindenfajta szemtanú nélkül.
Másnap reggel teljesen felkészülve nyitottam ki a portált Clary rúnájának segítségével. Mondjuk nem tudom, mire kellene késznek lennem, hiszen épp akkora eséllyel esik latba a Purgatórium, mint a Mennyek. Szóval fogalmam sem volt, mire számítsak. De tudtam, el kell mennem, mert ha engem hívnak, ráadásul közvetlen a Winchesterék, akkor nem bagatellizálhatom el. Így felcsatoltam magamra Durendalt, hiába éreztem magam úgy, mint egy jégveremben, vállamra kaptam a táskámat, másik kezemben pedig a fegyverekkel teli bőröndömet szorongattam, és átléptem Lebanonba.

Mivel ebben a városban soha nem jártam, nehézkes volt az odajutás. Annak ellenére, hogy Lebanonra gondoltam, féltem, esetleg nem ott lyukadok ki. Nem igen vannak emlékeim róla, sőt, azt hiszem, csak Kansas nyugati felén jártam. De a Google Maps szerint jó helyen landoltam. Már csak az utcát kell megtalálnom és minden okés lesz.
Nem akartam megkockáztatni, hogy egy bazi nagy karddal és két méretes táskával az oldalamon végigcaplassak a városon. Azért nem vagyok hülye.
Így a telefonom és egy új portál segítségével igyekeztem eljutni a megadott címre, ami... Egy régi gyárépület. Legalábbis, így kívülről nézve annak tűnt. Hát, ha nem ez lesz, legalább volt egy potya utam Kansasbe.

Megkerültem az épületet, és mikor megpillantottam a parkoló Impalát, elmosolyodtam. Igazán szokatlan egy búvóhely, de legalább ebből senki nem nézi ki, hogy itt vadászok tanyáznak. Meg egy angyal. A kocsi mögött húzódó lépcsőn lelépdelve egy súlyos ajtónak ütköztem. Ez lehetett az egyetlen bejárat. Három nagyot kopogtam, remélve, hogy meghallják. Pár pillanattal később pedig nyílt az ajtó, és egy mosolygós Sammel találtam szembe magam.
- Carolyn! - üdvözölt, és ölelésre nyitotta karjait. Boldogan ugrottam hozzá, hiszen olyan rég találkoztunk, mintha ezer év telt volna el. Még mindig meleg az ölelése. - Mi ez a sok cucc? - nézett végig rajtam, miután elengedett.
Vállat vontam.
- Árnyvadász vagyok - feleltem. - Nem csak ruhákra, fegyverekre is szükségem van.
- Teljesen igazat adok neked - nevetett, majd átvette a fegyveres táskámat. - Jesszus, mit cipelsz te ebben? Atombombát?
- Majdnem - nevettem fel, és követtem Samet, aki elindult lefelé a lépcsőn. - Szóval ez lenne a híres Betűvető bunker - állapítottam meg főképp magamban. Valahogy mindenre gondoltam, de erre pont nem. - Kívülről nem tűnt valami túlságosan bunker szerűnek.
- Te tudhatod a legjobban, hogy a látszat sokszor csalóka - mosolyodott el.
Leérve a lépcsősoron a szemem elé tárult a helyiség egy piciny, ugyanakkor baromi impozáns szeglete. Ez lehet valamiféle előszoba. Tátott szájjal bámultam az egészet, fel sem fogtam, tulajdonképpen mi is ez a hely. Hogy mekkora súlya van, milyen jelentősége.
- Menő, mi? - fordult felém Sam elismerőn, miután letette bőröndömet a nagy térképasztalra.
- Nagyon brutális - feleltem csodálkozva. Hihetetlen, hogy egy első ránézésre leamortizálódott gyárépület mélyén mennyi kincs rejtőzik.
- Eleinte mi sem akartuk elhinni. Hogy ez minden a miénk? - mutatott körbe. - Felfoghatatlan volt számunkra és nagyon, de nagyon szokatlan - magyarázta Sam.
- Hogy van hova hazatérni - pillantottam rá.
- Valami olyasmi. Főleg Bobby halála után - tette hozzá, mire szomorú mosolyra húztam a számat. Tudom, mennyit jelentett nekik a férfi, hogy apjuk helyett apjuk volt és akkor is kitartott mellettük, amikor mindenki más elhagyta őket.
- Tán csak nem Carolyn hangját hallom? - jelent meg Dean a szemben lévő szobából. Ledobtam vállamról a táskámat, és mosolyogva szaladtam hozzá. Azonnal karjaiba vett. - Jól megnőttél kislány! - jegyezte meg, miután elengedett.
- Hát, annyira nem siettem - vágtam vissza.
- Mi ez a kard? - kérdezte, a hátam mögé pillantva. Nem mondom, hogy nem éreztem egész végig a hatását. Szép lassan kezdi lehűteni a végtagjaimat, és ki tudja még, mikre nem képes. Ezért soha nem is használtam.
- Hosszú - sóhajtottam. - Legyen elég annyi, hogy nekem meg ez az örökségem - mondtam grimaszolva.
- Nem lehet valami jó örökség, ha így húzod a szádat - jegyezte meg, mire elnevettem magam.
- Úgy is fogalmazhatunk.
Lecsatoltam magamról Durendalt, még mielőtt nagyobb kárt tesz bennem a meglévőknél is, és éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet. A melegség szép lassan költözött vissza a testembe.
- Éhes vagy? - kérdezte Dean, mire válaszként megkordult a gyomrom. Mindketten felnevettek.
- Reggelizni már nem volt időm - magyaráztam, majd követtem Deant a konyhába. Az út átvezetett a könyvtáron, ami azon nyomban felkeltette az érdeklődésemet. Azonban nem vehettem alaposan szemügyre, mert Dean ellentmondást nem tűrően tuszkolt be a helyiségbe azzal a szándékkal, hogy készít valami reggelit.
- Majd ha alaposan bekajáltál, az egészet átnézheted töviről-hegyire - biztosított, majd leültetett az asztalhoz, ő pedig nekilátott bacont sütni. - Remélem nem változott az ízlésed, mert akkor nagyon nagy bajban vagyunk - mondta nekem háttal állva.
- Azt hittem, ismersz! - háborodtam fel. - Elvégre én voltam az, aki veled együtt vágott be egy tripla sajtos hamburgert és hozzá extra nagy sültkrumplit.
- Amiért nagyon büszke voltam rád - fordult hátra egy spatulával a kezében.
- Akkor nem is értem, miről beszélünk. Add azt a bacont! - kiáltottam felé, ő pedig alig tíz percen belül kész villásreggelit tálalt elém. Imádom Julian főztjét, van benne valami különleges, de ahogy Dean csinálja, az valami mennyei. Nem tudom, mit tesz az omlettbe, hogy ilyen tökéletes, de muszáj lesz elkérnem a receptjét. Enélkül nem megyek vissza Los Angelesbe.
Már nagyban a bacont fogyasztottuk, amikor Sam jelent meg az ajtóban.
- Carolyn, a cuccaidat bevittem a szobádba, a 3B a tiéd - mondta nekem, mintha érteném. - Kiugrom valamiért, mindjárt jövök - fordult Dean felé, aki velem szemben foglalt helyet, és egy szelet szalonna lógott ki a szájából. Sam meglátva a jelenetet elnevette magát, és elhagyta a helyiséget.