Futás a célig /Az Útvesztő ff. I./

II. FEJEZET [A Tisztás]

Alby sötét bőrű, barátságos arcú, kopaszra borotvált fiú volt. Hogyha Newt nem világosította volna fel már az elején, a lány akkor is tudta, érezte volna, hogy ő a főnök. Áradt belőle valami, egyfajta erő, amit nyilván a többiek is észrevettek, hiszen, bár igyekeztek úgy bánni Albyval, mint a barátjukkal, mindenki viselkedésének lehetett érezni, hogy feltétlenül engedelmeskednek neki.

A lány szimpatikusnak találta, ráadásul jó idegenvezető volt - rutinosan mutogatta meg neki a kukoricaföldeket, az ágyásokat, a Főházat és az alvóhelyeket. A lánynak, bár természetesen még mindig voltak benne ellenérzések, összességében tetszett a Tisztás. A szinte felfoghatatlanul óriási, négyzet alakú területet minden irányból szintén hatalmas falak vették körül. Dús levelű, kígyózó, repkényszerű növény terített be őket, amely miatt a monstrumok egy ódon lovagvár maradékaira emlékeztették a lányt.

A füves terület teljes egészében be volt népesítve, és innen, a Tisztás legmagasabb pontjáról, a fából épített kilátóból beláthatta az egészet. A bal felső sarokban (ha lehet így nevezni), nagy búzatábla érlelődött aranylóan. Mellette körös-körül beültetett ágyások terültek el, bennük ásót és kapát ragadó fiúk dolgoztak fáradhatatlanul. A Tisztásnak majdnemhogy a felét egy hatalmas, fákkal teli erdő borította, ahol, ha nagyon alaposan figyelt, az ágak között kis kunyhókat pillanthatott meg. A középső területen állt az a rémes Doboz, ahogy a fiúk hívták, amely őt is idehozta, bár mostanra bezárták a levezető utat. Az egyetlen nagyobb épület, amely innen is látszott, a Tanácsterem volt, egy hatalmas épület, amit a lány magában elkeresztelt városházának.

A mezős területeken fiúk szaladgáltak, látszólag úgy, mintha játszanának, de a lány nagyon is jól látta, hogy dolgoznak. Kész kis társadalmat építettek ki maguknak birodalmukban, de bármennyire is lenyűgöző volt ez, a lánynak valahol szöget ütött a fejében egy gondolat - vajon ő hogyan illeszkedik ebbe a... ranglétrába?

— Ne aggódj — mondta hirtelen Alby, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. Nézték, ahogy a vöröslő napkorong lassan leereszkedett a falak mögé. — Persze, most nagyon furcsa mindenkinek, hogy itt vagy, de végülis még sosem láttak lányt. Érthető a zavaruk.

A lány kérdőn felé fordította a fejét, vöröses, kiengedett haja enyhén meglebbent a szélben.

— És gondolod, hogy egy idő után ez elmúlik? — kérdezte gúnyba fojtott aggodalommal. — Őszintén szólva, én nem hiszem. Ki tudja, mit fognak csinálni velem az első pillanatban, amikor kiteszed innen a lábad.

Alby arca egy pillanatra értetlen fintorba torzult, de aztán, ahogy belenézett a lány szemébe, rájött, mire gondolt. Beleharapott az alsó ajkába, és hangosan kifújta a levegőt.

— Figyelj — mondta végül, megnyugtatóan mély hangon. — Sok szabályunk van, itt, a Tisztáson, de van három fontos, amit mindenki, még a legmegátalkodottabbak is betartanak. Első: soha ne árts a Tisztársaidnak. Hogyha nincs bizalom, az esély a túlélésre elveszik. Második: végezd rendesen a dolgod. Nem tűrünk meg magunk között léhűtőket. És a harmadik, és egyben leglényegesebb... — Alby teljes testével a lány felé fordult, aki megérezte a pillanat komolyságát. — Soha ne menj a falak mögé. Soha. Megértetted, Zöldfül?

Pár másodpercig némán bámultak egymásra, néma párbajt vívtak, aztán a lány határozottan bólintott. Alby tagjai ekkor kissé elernyedtek, és ahogy a Tisztás felé fordultak, látszott rajta, hogy elégedett magával. A lány fejét a falakban nyíló kapu felé fordította.

Mi lehet odabent, ami ennyire felzaklat mindenkit?

— Szóval — törte meg a csendet Alby, enyhén eltolva magát a korláttól. — Melyik munka tetszett meg? Ma még természetesen nem kell dolgoznod, de holnap már furcsán fognak nézni rád, ha nem teszed.