Futás a célig /Az Útvesztő ff. I./

XVI. FEJEZET [Újra az Útvesztőben]

Sziasztok!

Imádtam írni ezt a fejezetet, már annyi ideje készültem rá, és remélem, jól sikerült... minden visszajelzést szívesen fogadok!

AthenaGirl77

Valahogy most más volt, mint eddig. Igen, Astra határozottan másnak érezte. Pedig a falak ugyanolyan barátságtalanok és komorak voltak, mint eddig, és az sem volt igazán szokatlan, hogy többen is futottak mellette, hiszen már volt itt egyszer egy egész tömeggel, amikor megtalálták a Siratóban a hengert. A hangulata, a közérzete volt más - azelőtt mindig bizonytalansággal vegyes félelemmel a szívében lépett be az Útvesztőbe, hiszen akkor még kutatták a kiutat. Most azonban, ahogy végignézett a mellette futó Tisztársak arcán, rá kellett döbbennie, hogy immár az út végén járnak. A nagy végjáték elkezdődött.

Minho ment legelől, végül is ő ismerte a legjobban az Útvesztőt. Ő maga középen futott, kezében a hengerrel, amely már szorgosan pittyegett és vibrált a kezében. A sort Thomas zárta, aki, kezében az egyik lándzsaként használt faággal ügyelt arra, hogy a csapatuk együtt maradjon. Astra, miután meggyőződött róla, hogy mindenki jól van, végre körülnézhetett. Hirtelen rádöbbent még valamire, ami zavarta - a falak, a kanyarok, és a kereszteződések... mind-mind ismerősnek tűntek.

— Minho! — futott előre az ázsiai mellé. — Te is látod?

— Igen — bólintott az Elöljáró komoran. — Az Útvesztő... nem változott.

— Szerinted ez jelent valamit? — kérdezte Astra idegesen. Azt már megtanulta, hogy ebben a világban minden szigorú szabályok közé szorítva működik. Ha pedig valami okból ezek a szabályok egyszer csak semmivé lesznek, az nagyon nem bizalomgerjesztő.

— Nem tudom — felelte Minho, miközben befordultak egy széles kanyarba, és ezzel egy tágasabb, "szabad" térre jutottak. Astra már látta is a falakra festett vörös számokat. — Ilyen még soha nem történt. De azt hiszem, ez csak még egy ok arra, hogy siessünk. Valami készül itt, és jobb lenne, ha még azelőtt kijutnánk, hogy elkezdődne.

— Szerinted okos dolog visszamenni a templomba? — kérdezte összeszorult gyomorral a lány.

— Tudom, mire gondolsz — helyeselt Minho. — De még a remény is jobb, mint egy tucat Sirató elé kerülni — vigyorodott el szélesen, miközben még gyorsabb tempóra kapcsolt. Astra újra elcsodálkozott azon, hogy lehet a fiú még ezekben a percekben is ilyen laza.

Eközben egyre beljebb haladtak az Útvesztőben, elhagyva maguk mögött az Astra számára ismerős falakat. Hiába voltak ezek drámai pillanatok, a lány így is kihallotta a szinkronos lihegésből a döbbent kiáltásokat. Csak most esett le neki, hogy a legtöbbjüknek élete utolsó útja az Útvesztőben egyben az első is. Nem hibáztatta hát őket azért, mert meglepte őket a látvány. Arra az éjszakára gondolt, amikor Thomasszal és Minhóval az oldalán először szembesült a labirintus borzalmaival.

— Szóval ilyen — hallotta a mellékeveredő Teresa sóhajtását.

— Nem valami szép látvány, nem igaz? — kérdezte fintorogva Astra.

Teresa megrázta magát, mintha álomból ébredne. Érződött, hogy elsősorban magának szánta a szavait, és fel sem merült benne, hogy bárki meghallhatja.

— Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de... szerintem lenyűgöző — mondta végül. Astra oldalra kapta a fejét, és döbbenten vizslatta a másik lány arcát. — Már nem úgy értem — helyesbített gyorsan Teresa, amikor meglátta, hogyan néz rá Astra. — Tudom, hogy a börtönünk, és hogy nem volt joguk bezárni minket ide... de ez a hely akkor is egy építészeti remekmű, nézz csak rá!