Futás a célig /Az Útvesztő ff. I./

VIII. FEJEZET [A henger]

Astra most először lépte át úgy a gyengélkedő küszöbét, hogy nem a saját problémái vezették oda. Az ajtó résnyire nyitva volt már, így egy könnyed, már-már hanyag lökéssel szélesre tárhatta. Hűvös levegő fogadta, és különös illatok együttese, amelyeknek áporodott szagát valószínűleg soha sem fogja tudni megszokni. A fűszeres, savanyú és édeskés gyógyfüvek szaga azonnal körülvett mindenkit, aki betette oda a lábát.

A ház nem volt túlságosan nagy - csupán két, egymástól egy vékony fallal elválasztott helyiségből állt, bár az egyik majdnem háromszor akkora volt, mint a másik. Igaz, az utóbbiban csak egy ágy állt, és a különleges betegeknek volt fenntartva. Astra egy pillanatra elfintorodott, amikor visszaidézte az ott eltöltött napokat és a durva lepedő illatát.

Gondolatai közül különös, ütemesen ismétlődő hangok ragadták ki. Felnézett, és a száján kiszakadt egy sóhaj, ahogy megpillantotta a legközelebbi ágyra fektetett Albyt. Az afroamerikai férfi derékig le volt vetkőztetve, izmos mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, száján pedig idegen, mély, hörgő lélegzetvételek szakadtak ki. Csuklói és bokái köré egy vékony kötelet erősítettek, hogy még véletlenül se tegyen kárt sem magában, sem a környezetében. Astra különös bűntudatot érzett, ahogy tovább nézte a megbéklyózott vezetőt, bár azt is tudta, hogy amikor testközelbe kerültek, már nem tudott volna segíteni rajta. Ennek ellenére a gondoskodás érzése támadt fel benne, és legszívesebben közelebb ment volna, hogy betakargassa, de nem volt biztos benne, hogy a közelsége jó hatással lenne Albyra.

Fájó szívvel szakította el a pillantását a testről, amelyen időről időre apró rándulások futottak végig, és megszaporázta a lépteit a másik, elválasztott szoba felé. Jobb kezét az ajtófélfára helyezte, és belesett a szobába. A munkáját végző Jeff-en kívül vele együtt már négyen voltak, ugyanis Newt, Thomas és Minho is árgus szemekkel figyelték, mi történik. Astra hangtalanul tett egy lépést befelé, a másik kezét pedig, még mielőtt gondolkodhatott volna, óvatosan a tőle balra álló Newt vállára helyezte. A fiú érdekes módon már a testi kontaktus előtt felkapta a fejét, mintha megérezte volna a közelségét.

— Hogy van? — kérdezte Astra, miközben pillantását lassan átvezette a függőágyon heverő lány ernyedt testére. A lány hasonló pózban feküdt, mint amikor megtalálták.

Newt nagyot sóhajtott, és keresztbe fonta a karját.

— Nem túl jól — válaszolta. — De nem vagyok Kóronc, úgyhogy nem biztos, hogy engem kéne kérdezned.

Astra hangtalanul a falnál álló, néhány különös üveggel bíbelődő Jeff-re nézett, aki erre azonban csak tanácstalanul széttárta a kezét.

— Ne feledjétek, hogy én is ugyanúgy kaptam a munkámat, mint ti — mondta, és hangján szomorú hangszín vonult át. — Annyi bizonyos, hogy életben van, és az állapota stabil. Egyenlőre nincs életveszélyben, de nem tudom felébreszteni.

Thomas szóra nyitotta a száját, de nem szólt semmit. Newt kérdőn a fiú felé fordította a fejét, néhányszor végigmérte, és csak utána szólalt meg.

— Ismered a csajt? — kérdezte, némi gyanakvással a hangjában. Astra enyhén előrehajolt, hogy egy szót se mulasszon el a beszélgetésből.

Thomas a szőke hajú fiú szemébe nézett, és szóra nyitotta a száját, ám ebben a pillanatban a lány az ágyon halk nyögést hallatott. Thomas tekintete azonnal az ő erőtlen alakjára siklott, és Astra még egy befejezetlen, védelmező mozdulatot is elcsípett a karjában.

— Nem — válaszolta végül halkan a fiú.

Newt összeszorította egy pillanatra az ajkát, majd elővette a szigorú nyomozó-nézését, amit Astra mindig akkor látott az arcán, ha valaki sumákolni próbált.