Futás a célig /Az Útvesztő ff. I./

VII. FEJEZET [Futár és Zöldfül]

— Visszajönnek? Ugye visszajönnek?

Newtból akaratlanul is kiszakadt egy sóhaj, ahogy a mellette álló Chuck századjára is feltette ugyanazt a kérdést. Úgy érezte, ha még sokáig kell ezt hallgatnia, hivatalosan is megőrül.

— Nem tudom, Chuck — hangja a belül tomboló érzelmek ellenére halk volt és gyengéd. — Nem tudom.

Másnap reggel volt, hajnal, pontosabban az idő tájt, amikor a kapuk kinyílnak. Newt kissé naivan kelt fel aznap reggel - azt hitte, egyedül ő fog ilyen korán kikászálódni az ágyból. Most azonban, ahogy körbenézett, rádöbbent, hogy néhány fiún kívül mindenki ott áll mellette, és szemét a kapura függeszti - a legelől, pár lépéssel a többiek előtt azonban Chuck állt, készen arra, hogy elsőként fogadhassa a visszatérő csapatot

Visszajönnek?

A fülében ott csengett a fiú reménykedő hangja. Újra és újra megdöbbentette a legkisebb Tisztárs. Newt igazán szeretett volna ugyanilyen bizakodó lenni, de hiába volt ő a Tisztás lelke, most mégsem tudott igazán hinni abban, hogy Astra, Minho és Thomas túlélnek egy éjszakát az Útvesztőben. Hiszen arra még senki sem volt képes.

Az elmúlt egy nap kész rémálom volt. A fiú először fel sem bírta fogni a gondolatot, hogy amíg ő itt ül a Tisztáson, három legjobb barátja a falak között az életéért küzd. Egyre csak arra bírt gondolni, mi történne, ha az egyikük meghalna. El sem tudta volna képzeli az életét Thomas hülyeségei, Minho szarkasztikus megjegyzései és Astra... Astra nélkül.

Newt teljesen összezavarodott, valahányszor eszébe jutott a vörös hajú lány. Amikor rá gondolt, a szíve teljesen más módon kezdte verni az ütemet. Ha pedig elképzelte a halott testét, beleborzongott abba is, hogy fennáll a lehetősége, hogy elveszíti. Astrának talán fogalma sem volt róla, de a fiú sokkal többször felejtette rajta a tekintetét, mint ahogy az egy baráthoz illett volna. Hiába ellenezte a lány iránti érzelmeit, mégsem tudta őket elnyomni vagy letagadni. Ott voltak benne. Mélyen gyökereztek, mintha azokkal együtt született volna.

Fogalma sem volt róla, mi lehet ez a különös vonzalom, amit minden alkalommal Astra közelében érez. Hogy miért vörösödik el, amikor a barátai a lánnyal ugratják, hogy miért akarja minden áron megóvni őt, és hogy miért érez különös dühöt, amikor valaki bepróbálkozik nála. Az ilyen intenzív érzelem új és ijesztő volt számára.

Szeretett volna ott lenni mellette, amikor szomorú, amikor megbántja valaki, és akkor is, amikor felhőtlenül boldog. Ott akart lenni vele. Még sohasem érzett ilyen erős kötődést senki iránt sem, pedig sokszor megkapta a Tisztársaitól, hogy anyáskodik fölöttük. De az érzései Astra iránt mások voltak. Ez nem egyszerű féltés volt, sokkal inkább...

— Nézd, Newt! — Chuck szavai hirtelen visszarántották a valóságba. — Kinyílnak a falak!

A szíve olyan hatalmasat dobbant, hogy attól félt, a mögötte álló Kóroncok is meghallották. A felemelte a fejét, és minden idegszálával kapaszkodott a barátai emlékébe, és a halvány reménysugárba, hogy talán mégis túlélhették. A kőtömbök halk csikorgása beleivódott az agyába, lábai megdermedtek. Tudta, hogy itt és most eldől minden.

A látvány, ami a szeme elé tárult, úgy hatott rá, mintha mellkason vágták volna egy sziklával. Tüdejéből kiszakadt egy hitetlen sóhaj, kezei olyan erősen szorultak ökölbe, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.

A bejárat üres volt. A barátai meghaltak.

Érezte, ahogy minden vércsepp kifut az arcából. Megtántorodott, de nem esett el, arca enyhén eltorzult. Szeretett volna egy hatalmasat ordítani, és kiadni magából mindazt, ami ezalatt a pár másodperc alatt felgyülemlett benne, de ahogy körülnézett, meglátta a teljesen elveszett Tisztársait. Arcuk falfehér volt, szemük értetlenül meredt az Útvesztőbe, tehetetlenül pillantgattak egymásra - Newt pedig rádöbbent, hogy mostantól ő a vezetőjük, akár tetszik, akár nem. Nem hagyhatta, hogy pánikba essenek, vagy hogy dühösek legyenek. Már ő felelt értük, hiába remélte, hogy erre a napra soha nem kerül sor.